Irodalmi Szemle, 1966

1966/9 - FIGYELŐ - Fábry Zoltán: Balázs Béláról Egy regénymodell emlékezései

hasznossági szemponton túl, az emberi létezésnek a szellemben adott végső törvényeivel hozni vonatkozásba. Föltisztítani akarása ez egy nemzet szellemi valóságainak, a nemzetként való létezés legvégső és legtisztultabb meghatározóihoz. Nem más az ilyen munka, mint örökkévalósági föltételeihez akarni hozzáigazítani a nemzeti létezést ... A Magyarországon kívüli magyarság nagy ereje van ennek a két könyvnek a tüneményében? Vagy magyar emigránsok egyikének-másikának olyan nagyszerű erőmanifesztációjáról van-e szó, mely megint megmutatta azt, hogy saját magából egész nemzetet tud pótolni? És meg kell kérdeznem: nincsen-e Fábry Zoltánnál egészen különös és szövevényes esetről szó. Nem a magyar szellemiség olyan embere áll-e előttünk, akinek rendes állampolgársága van, de aki Budapesttel szemben szellemi emigrációban van? Egészen új, izgalmasan érdekes kérdés ez!“ (Magyar Üjság, Pozsony, 1934. dec. 30.)

Amikor 1934-ben megjelent a KORPARANCS, Balázs Bélának is küldtem egy példányt. Nagysokára futott be nyugtázó leyele:

„... Hónapokig útban voltam! Odeszában, Tifliszben, megint Moszkvában. És ha a térképen megnézi, hogy ez milyen távolságokat jelent egy utánaküldött könyv számára, akkor megért mindent. Köszönöm, hogy gondolt rám és köszönöm a könyvet. El is olvastam és megint egyszer megütött annak a rettenetesen heroikus magyar magányosságnak a tragédiája, ami a maga munkájából, harcából, élethelyzetéből kisüt. Hogy ezt a regényt még nem írták meg! Hogyan kapaszkodik a vidéki magyar intel- lektüel (Budapest is vidék) a világ négy sarkába, mert a falu elsüllyed alatta (vagy a körúti kávéház). Bolyai Farkas jutott eszembe. (Ismeri Gausshoz írt leveleit? Megrendítő búcsúlevelét?) — Csakhogy azóta nagyot fordult a világ. Az internacionálé az a tutaj, melyre minden kis nemzeti, vidéki izoláltság süppedő mocsarából rá lehet állni. És ez a nagyszerű a maga könyvében! (Én most nem a tartalmáról, részletekben, hanem a könyvről, mint jelenségről, egy élet dokumentumáról beszélek. — Szóval nem mint kritikus, hanem mint költő.) Valószínűleg Stószon íródott minden sora. Még sincsen vidéki szaga egy szavának sem. És nem azért, mert nyilvánvalóan minden korbeli írást olvasott és minden korbeli eseményről és tendenciáról informálva van. A szempontja nem vidéki — mert marxista. (Minden másnak — eltekintve egyéb bajaitól — óhatatlanul vidéki szaga van.) Még a magyar vidék tradicionális tragédiájából is ez menti ki magát, ha nem is személyében még, de írásaiban. Annál inkább kell arra gondolnom: hogyan él maga? Milyen a környezete, beszél valakivel? Levelezik? Hogyan kontrolálja magát? Micsoda kétségei és félelmei vannak? Mit szeretne tudni, amit nem tud, de tudja, hogy van? Hogyan múlik mindennapja? Mi van stószi szobájában? íme, egy ember, aki egy kis szlovák faluban az Internationale szellemi erejénél fogva él és lélegzik, és úgy fog onnan kikerülni, mintha mindig a centrumban élt volna. Holott menthetetlenül be kellett volna gyepesednie, el kellett volna pusztulnia a vidéki kátyúban, minden más platformon.“

A szinte egymásra tolult, záporozó kérdések már a regénytípusnak szóltak. A feleletből kellett kirajzolódnia az arcélnek és kibontakoznia egy életformának. Szívesen és pontosan feleltem. A regényterv e levelezésben egyre láthatóbb körvonalakat kapott, de Balázs Béla levelei a háborús nagy mentő dugdosásban elvesztek. Mint azt már a József Attila-Emlékkönyvben megírtam: „levéltáramat“ háromfelé osztva dugdostam; ezekből kettő katonazsákmány lett. Az egyiket a Stószon átvonuló, kiéhezett, rongyos magyar katonák találták meg: a sziklafalhoz támaszkodó filagória mögül

— melynek fehér nyírfaoszlopait csontbőr lovak rágták — egy éjszaka kiásták a kis vasszekrényt, és ki tudja, milyen kincseket sejtve benne, magukkal hurcolták. Hogy káromkodhattak szegények, amikor talán bajonettel kínlódva felfeszítették és csupa papirost találtak benne! Papirost — kéziratokat, ilavai tábornaplómat, noteszeket és leveleket — papirost, mely azonban ma értékes okmánytár lehetne!

1946 májusában Bratislavában Balázs Béla végre magához ölelhette levelezőpartnerét, „regényhősét“. Rosszkor; a legalkalmatlanabb helyen és pillanatban. A szlovák filmgyártás akkor kezdett éledni. Hozzájuk, értük jött: segíteni, tanítani. Előadásokat tartott, agilis volt, lelkesedett. A nemzetköziség megszállottja és praktizálója elemében volt: koprodukció az egész vonalon és minden vonatkozásban! Mikor, ha nem