Irodalmi Szemle, 1966

1966/1 - FIGYELŐ - Julian Kawalec: Kettéhasadt élet

a te kezeddel gyilkolt, és ásott sírt az én szőke legényemnek, szenvedésre ítélt, kétségbe ejtett, arra kényszerített, hogy minden este kis árvámmal a karomon kedvesem és gyermekem apjának sírjához járjak. S az új kor, amely túl későn érkezett — hiszen te gyilkos lettél, és megvolt már a sír —, kinevette gyilkosságaid elsődleges okát, egészen más értelmet adott annak az egy holdnak s a szántóföldeknek a domboldalon, a nagy laposban és a kiserdő táján. Az új kor ötholdas gazdává tett, amelyet az uradalom földjéből osztottak, és két hold atyai jussoddal együtt — mert Sztaszek már elhurcolkodott az új majorságba, s nekem, vagyis lányomnak csak kis rész jár ebből a jussból — ma mint hétholdas gazda felelsz régi tetteidért, az egyholdas tettéért, mert ennyi jutott volna neked az osztozkodásnál, tehát mintha nem a saját tetteidért bűnhődnél, hanem valaki más tettéért, mintha Wojciech Trepa, Józef és Katarzyna fia felelne egy más Wojciech Trepa kettős gyilkosságáért; mégis, mindezek ellenére egyedül Wojciech Trepa, Józef és Katarzyna fia felel tetteiért, mert nincs két Wojciech Trepa, Józef és Katarzyna fia, egy van csupán — régen egyholdas, később hét hold gazdája.

Jó, hogy a vádlott már túljutott nővére pillantásán és a bíró kérdésén is, amelyet az roppant tapintatosan tett fel, nem is kérdésként, inkább mint megállapítást: — Vádlott, tudott arról, hogy nővére esténként karjára vette gyermekét, és úgy járt el Karol Kotula sírjához? — Wojciech Trepa csak ennyit válaszolt: — Igen —, másképp nem is felelhetett volna, mert tudta, hogy amikor a gyermek megszületett, Jadwiga gyakran karjára vette, és alkonytájban vagy szürkületkor a temetőbe járt, és sokáig ült a szőke legény sírjánál. A tanúk elmondták, hogy a sírra virágot ültetett, mely szépen bokrosodott, hiszen mindennap öntözte, és a vizet hozzá a plébános kút- járól hordta; a tanúk azt is elmondták, hogy amikor vízért ment, a gyermeket egy kis lepedőn a sír mellett hagyta, és az agyaggal és virággal játszadozott, miközben sokszor lecsúszott a lepedőről, és felmászott a sírra, úgyhogy az emberek gyakran látták a síron a virágok között, amint kacagott — a tanúk szerint — „okos kis kacajával“. Olykor Jadwiga későn jött ki a temetőbe, amikor már sötét este volt; attól a pillanattól kezdve, hogy eltemette a szőke legényt, nem félt már éjszaka a temetőben, ezért néha, ha késleltette a munka, alkonytájt is kijárt a sírhoz. Az egyik estén, amikor vízért ment, a gyermek sötétben ücsörgött a síron, de nem sírt, hanem kapar- gatta a földet, körültekingetett a temetőben, vagy valamit gagyogott azon az értelmetlen,

félállati-félemberi gyermeknyelven. A tanúk azt is említették, hogy a kicsi szerette a sírt, mert az szép volt, és mikor már kissé felcseperedett, kezével a temető felé mutogatott, és úgy figyelmeztette anyját, hogy oda kell menni.

A bíróság türelemmel, vagy inkább türelmetlenül, amolyan telhetetlen sóvárgással hallgatta a vallomásokat Jadwiga sétáiról kedvese sírjához; mert ezek képet adtak arról, hogyan élt a vádlott súlyos titkával. A bíróságnak fontos volt ez, mert már feltette a döntő kérdést: mi indította a vádlottat a második gyilkosság elkövetésére, amelyet 30 évvel az első gyilkosság után hajtott végre; ezt ugyanis 1960 decemberében követte el.

7.

A vádlott azon éjszaka óta, amikor gyilkolt, nemegyszer látta a folyót, néznie kellett, bizonyítékul a világ előtt, hogy nem fél tőle, hogy egyenletes, nyugodt léptekkel közeledik hozzá, s a folyón csak a habot meg az úszó fekete ágakat látja, csak ezt látja, semmi mást. Bizonyítania kellett az embereknek, hogy a vízen csak ezt látja, és semmi mást nem lát, nehogy azzal gyanúsítsák, hogy többet is lát, amikor a folyót nézi, vagy amikor átevez a másik partra, és ugyanazt az evezőlapátot tartja a kezében, amellyel embert ölt.

A bíróság így lassan, de fokozatosan megtudta, milyen volt a vádlott szörnyű titkokkal terhelt élete, amelytől, úgy érezte, szétpattan az agya, hogyan járt ezzel a gazdaságban, és hogyan alhatott. Nyugtalan volt az álma, mintha nem egyedül feküdt volna, hanem másodmagával: az egyik aludt, a másik őrködött álma felett, mert alvás közben is figyelhették. Nyáron a szénában vetett ágyat az istálló és az ól fölött. Éjszaka néha hozzásettenkedett a nagy hamuszínű macska, a madarak torkos pusztítója, lefeküdt mellé, így a szénán két gyilkos feküdt, mindegyik a maga titkával terhelten. Wojciech minduntalan a macska selymes bundáján nyugtatta kezét, és ilyenkor boldog volt, hogy teljesen átengedhette magát bánatának, de ilyenkor emlékébe idéződtek emberek, arcok sápadt, sötét, piros, sima és ráncos arcok, zártak, zárral becsukottak, mint az ajtó, ami mögött nem látsz semmit. A legrosszabbak azok a nyugodt emberi arcok, mert kifürkészhetetlenek, mint a zárt ajtó, vagy a párás ablakok. Valami van mögöttük, de nem tudod mi az, és ez elviselhetetlen, mert nem tudhatod, mi rejtőzik az arcok mögött, bár neked ez életbevágón fontos; elfog a vágy utána, hiszen embert öltél. Ez számodra any- nyira fontos, hogy néha úgy tűnik, szét tudnád