Irodalmi Szemle, 1966
1966/9 - Petrőci Bálint: Mágneses rácsok (elbeszélés)
akiről tudtam, sosem engedi meg, hogy végképp kivesszen belőlem az életkedv... Már az a gondolat, hogy családom van, arra kényszerített, hogy tíz körömmel harcoljak, nehogy a hínár, a lélekzsugorító betegség elnyeljen... És elmúlt a vihar, meghunyászkodtak körülöttem a hullámok. S én is meghunyászkodtam, mert többet nem követelhettem az élettől. Megkaptam azt, amit annyira kívántam... Nem1 állíthatom, hogy zátonyra futott az életem. Én akartam, hogy minden úgy történjen, ahogy történt. Előre megfontolt szándékkal választottam ki életem párját is, hogy megmentsem magam az életnek, hogy tudjam, érezzem, valamiért érdemes élnem, még akkor is, ha már elvesztettem a hitem az emberekben ... És most látom, helyesen cselekedtem. Mert, hogy nem buktam el a küzdelmemben, hogy nem keltem bírókra azokkal, akik megsebezték emberségemet, az élettársamnak köszönhetem. Ha támadóimra támadóik, örökre elnémíthattak volna, mint azokkal tették, akik az útjukban álltak... Inkább éltem hát a hajótöröttek nyugodt, csendes életét... Mert csak egy életem van... és egy halálom, poraimból nem támadhatok fel... Csak egy életem van... De aztán később rájöttem, hogy nem olyan életet élek, amilyet élni tudnék! Felismertem ezt, és tébolyított a gondolat, önként ítéltem magam halálra. Élőhalott lettem, poshadó állóvíz az életem... Nem láttam kiutat. De életemen változtatni nem voltam elég bátor, nem mertem hátat fordítani eddigi életemnek. Egy este mérget ittam... Egy este mérgeit ittam... Megmentettek... ...és megismertelek téged! Azt mondtad: Te nem halhatsz meg... Ezt feleltem: Mert te akarod... Akarom... Nehéz lesz majd, ha hazaérek...! Észreveszi rajtam... Te nem lehetsz szomorú, tudnia kell...! Kutatni fogja változásom okát... Mondd: újra szereted az életet...! Szeretem... Én téged szeretlek! Még soha nem szerettem úgy, mint most szeretek! A szerelem nem bűn. A szerelem sosem lehet bűn! Ez a legszebb, amit az élet adhat az embernek. Ismételgetem magamban párbeszédünket... Azt akarod, hogy éljek, ne legyek szomorú, szeressem az életet. És szeretsz! Soha nem szerettél úgy életedben, mint most szeretsz... — és nem követelsz magadnak! Érzed, hogy nem követelhetsz magadnak, mert későn találkoztunk... De követelhetnél magadnak, mint sok más asszony tenné, és én nem mernék, nem tudnék tiltakozni, tagadni, hazudni, könyörögni, mert szeretlek, s boldog tudnék veled lenni. Amikor reád gondolok, felébred bennem a férfi... Felébred az élet bennem... S te azt mondod: Tudom, hogy vagy, nekem ez elég... Érzed, hogy nem lenne annyi erőm, hogy hátat fordítsak eddigi életemnek... Két élet... Kettős élet... Ez is meghasonlással fenyeget... Nem! Nem engedem meg, hogy tompa érzések kerítsenek hatalmukba! Eddig, csak hittem, most már tudom, más életet is élhetnék, melynek minden pillanatában észlelhetném a szépet és jót... ...Mert tudom, hogy vagy, s nekem ez elég! Már nem vagyak élőhalott! Szeretem az életet, mint húszéves koromban szerettem, amikor úgy véltem, meghódíthatom az egész világot! Kora reggel tornászom és dalt fü- työrészek... Két élet... Kettős élet... Fiatal vagy... Nagyon is fiatal... Tizennyolc év választ el bennünket! Ha úgy vesszük, a lányom is lehetnél... És néhány év múlva vén embernek látszanék melletted... Emlékszel, az első este, amikor táncolni mentünk, egy pillanatra elszomorodtam. Az éveimre gondoltam... Csodálkoztál, hogy juthatott ilyesmi az eszembe. Nem korholtál, csak a szemed beszélt. Fekete szembogarad még jobban kitágult. Pupilláid magukba fogadtak, olyan tisztán láttam magam bennük, mintha tükörbe néztem volna, és elfelejtettem, hogy már negyvenéves vagyok... És másnap délután, amikor újra találkoztunk, meglepődve pillantottam reád, hová lett a válladra omló szőke hajad? A fodrászhoz mentél, fel— tornyoztattad, s most mint királyi korona aranylott fejeden... Miért tetted? Hogy idősebbnek tűnjek melletted...! Este levetted a királyi koronát, újra a válladra omlott dús szőke hajad, és betakartál vele, hogy ne lássak, csak érezzék, mert aki lát, annak megfakulnak az érzései... Nem tudom tovább írni levelem... Úgy érzem, elemészt az a tűz, amelyet te gyújtottál bennem... (Folytatása a következő számunkban)
