Irodalmi Szemle, 1966
1966/9 - Dénes György: Versek
Dénes György az idő börtönáben Ahogy az idő rám rakódik, egyre távolibb emlék szólít, lelkem újra szüli, amit elvetélt: bolt magzatait. Mintha eke forgatná, kiterül a fényre, amit évek nyirka őrzött. Kínlódva, vakon élt belül, most napsugárral töltekezik: győzött. Nyomodban görnyedt árnyékok vonulnak, krizantémokkal terhes temetők, nappal a szíved vermében lapulnak, de megállítják éjjel az időt. Anyád szól lányodban, nagyanyád, megtelik velük lelked s a világ, mozdulatában ők hajolnak mélyen az omló földek fekete tüzében. Előtted ködös ingovány, sötét, mögötted percek falkája csahol, már tudod, széttépnek valahol, ó, te bolond, hát mondd, még mit remélsz? másképp csinálni Mindont másképp csinálni, mint ahogy csinálták. Ez itt a nagy dolog. Ez a megszokást legyűrő szerep, az új földrész, a kolumbuszi tett. Az ismeretlen partok vad bozótja, az első, vagy tán az utolsó próba, mit bátorság és kemény szív parancsolt: a vak reménnyel szembenézni daccal. A nagy tett legyen mindenekre tét, az a lázadó „sohasem-elég“, mely ott birkózik fékevesztett vággyal szívünk mélyén az örök óceánnal. mivé lesz bennem Mivé lesz bennem, ami fáj még, az arcok omladékai? Mivé lesz annyi szem, derűs, haragos ég, hol egy-egy isten ült? S a száj? A forrón perzselő, igaz s hamis szók kútja? Hűlt vigasz immár a homlok, a tenyérnyi fal, örömével és panaszaival. A fül és az orr? Hogy vágyik mind, ahány elporlani. Már gyötrelmes talány a haj színe, a lágyan omló bársony, mi úgy sejlik csak, csillag-haloványan. Hóhér idő! Hogy bontod, tördeled bennem őket és bennük engemet, míg vak dühödnek kajmán-fogain elvérzik minden Ábel és Kain. börtönöd a föld Börtönöd a föld. Kiálthatsz, adja vissza holt anyádat, hangod átgörög az éjen, elalél egy tört levélen. Esedezhetsz fűhöz-fához, nem találsz el holt anyádhoz, viszi őt egy szörnyű álom a fekete óceánon. Hiába vedled bőrödet, kiüt a régi forradás alóla, rád csap az emlék mindenütt, mint bosszú kései az árulóra. 1 2 3 4 5 6
