Irodalmi Szemle, 1966
1966/8 - FIGYELŐ - Deme László: Az újságnyelv hármas problémája
kos alkotású görög-latin — szavak közül a meghonosodottak nyelvenként más-más alakmódosulatban élnek. A -ció végűek (mint: rekreáció, recepció stb.) a magyarban -ció, a szlovákban -cia, a franciában -tion (ejtve kb.: -szión), az angolban -tion (ejtve kb.: -sn) végzetűek. S ezért van, aki azt hiszi: elég a szlovákban használt idegen szónak -cia végzetét -ció-ra változtatni, s máris magyarul mondtuk. így születhetett a sztagnáció: amelynek viszont csak a következő szépséghibái vannak: a magyarban a szókezdő st- legtöbb esetben nem sz-ező, hanem s-ező ejtésű (státus, statikus, statisztika; és így: stagnál); meg véletlenül a stagnál igének nem a latinos -ció végződésű főnevét használjuk, hanem magyar képzett alakját; azaz a „sztagnáció“ magyarul: stagnálás. — A motorizmus, meg az adminiszt- ratíva szavakkal még ennyi baj sincs. Mindössze csak az, hogy a magyar használatban nincsenek, nem léteznek. Amint Litva földrajzi név sincs, csak Litvánia. — És persze egészen mást jelent ez: „a lányok általában humanista szakokra jelentkeznek“ (ha volna ilyen, legföljebb az orvosi és ápolónői pályát jelenthetné), mint amit így szoktunk mondani: „humán szakokra“. — Más oldalról kellene megvizsgálni az ökonómus kérdését. Ez is szlovákból magyarított, de a magyarban nem létező szó; általános jelentésben alighanem a közgazdász, mezőgazdasági üzemtani értelmében az üzemgazdász fejezné ki jól. Mindez tulajdonképpen helyi, regionális vul- garizmus, amit az újságírás részben anyagában vesz át (az első csoport eseteit), részben módszerében követ (így születnek a második csoport tagjai). Pedig a helyes álláspont nyilván itt is a felülemelkedés, a javító és nevelő szándékú igényesség volna. — S ahol a kialakítás és rögzítés munkája meghaladja egy ember illetékességét, ott a kollektívának kellene összesegítenie. A szlovákiai magyar sajtó munkásainak egymással; szükség esetén a magyar- országi magyar sajtó képviselőivel is. A harmadik problematikus rétegben az előbbinek épp az ellenkezője a baj. Ebben a sajtó nyelvhasználata nemhogy a kelleténél jobban követné a mindennapi élőbeszédet, hanem ellenkezőleg: a kelleténél jobban elszakad tőle. A magyarországi újságnyelvtől meg nemhogy elszakadna ebben, hanem éppen szorosabban tapad hozzá, mint amennyire kívánatos. Nem nehéz ebből kitalálni, hogy miféle rétegről van szó. Arról a bürokratikus zsargonról, amelyet a felszabadult népek publicisztikája — fonák módon — a legnépel- lenesebb és legexkluzívabb hivatalnok-rendszerektől: a cári meg a monarchiális apparátustól vett át; s ahelyett, hogy elsöpörte volna, szinte hivatalosan „mozgalmivá“ emelte, még tovább is fejlesztette. A személyi kultusz idején volt ebben valami érthető — bár korántsem menthető —, mivel ez a stílusréteg alkalmas arra, hogy formuláiban, kliséiben, sablonjaiban feloldódjék az egyéni felelősség; s hogy általa az emberiség két rétegre különüljön: a zsargont értő beavatottakéra meg a kívül- rekedettekére. — Am akármennyire hagyomány is ez, haladónak éppenséggel nem mondható; viszont továbbra is érthetetlenné, de legalábbis érzelmileg idegenné teszi a drága közpénzen kiadott újságokat, amelyek e nyelv- használatukkal — ha informálnak is — a kollektív propagandista, szervező és agitátor szerepét aligha tölthetik be jól. Csak egy néhány példát; s velük kapcsolatban egy néhány kérdést! Mire jó ez a fogalmazás: a szövetkezetek „nem rendelkeznek elegendő létszámú szakemberrel“? Mi volna, ha csak ennyit mondanánk: a szövetkezeteknek „nincs elég szakemberük"? Hiszen elég az elég; nem kell a ka- cifántoskodó elegendő. S ha szakemberekről van szó, az elég fogalmában benne van a létszámé is; az tehát teljesen fölösleges. S minek rendelkezni azzal, ami egyszerűen van vagy nincs. (Még szerencse, hogy nem így kaptuk: nem áll rendelkezésükre; ami különben szintén nem ritka!) — Vagy más eset: Az eső miatt kényszerpihenőt kellett tartani. „Ez rányomta bélyegét mind a szántás, mind a betakarítás ütemére.“ Ha azt mondanánk: meglátszott rajtuk, vagy: befolyásolta őket, kevesebb szóval mondtunk volna többet. Nagy pufogatás, ágyúval verébre. íme: „Sokan azt a nézetet vallják, hogy otthon bármilyen ruha megfelel“; „(Tízéves) barátnője maradéktalanul tartja a lépést Kvetával“. Vajon tudja-e az egyszerű háziasszony, aki azt gondolja, azt hiszi, hogy otthon akármi jó, hogy ő most nézetet vall? S tudja-e a barátnő (tulajdonképpen még csak „barátkislány“), hogy amikor a lépést tartja, ő ezt maradéktalanul csinálja, nemcsak úgy egyszerűen, vagy legföljebb pontosan? S lassan már fel sem tűnnek ezek a fölösleges sablonok. Már szinte rosszul éreznénk magunkat, ha az építkezés nem zavarmentes volna, hanem úgy egyszerűen zavartalan; ha egy törvényt nem e cél érdekében alkotnánk, hanem egyszerűen ezért; ha nem oly módon gazdálkodnánk, hanem egyszerűen csak úgy; ha az ivóvíz nem az emberek egészségére való tekintettel volna ártalmas! Bajba jutnánk, ha nem ezt a kifacsart formulát használnánk: „el lett határozva, hogy minden évben megismétlik“ a találkozót; — hiszen akkor színt kellene vallanunk: elhatároztuk-e, vagy elhatározták; amit
