Irodalmi Szemle, 1966
1966/8 - FIGYELŐ - Rákos Péter: Európa elrablása és visszakövetelése
Nyomban felhozok azonban egy elhárítandó ellenvetést. Nem szabtuk mégiscsak túlságosan szűkre a terminust, amely az egész Fábry-életmű értelmét hivatott kifejezni? Az antifasizmus mint „műfaj“ szigorúan véve csupán egy — jóllehet mérhetetlen fontosságú — témakört jelöl; az „Európa elrablása“ látszólag ennél is szűkebb, a németség problémájára szorítkozik. Felölelhet-e az antifasizmus olyan távlatokat, mint az egyetemes, korok és nemzetek feletti „vox humana“, „ember az embertelenségben“, „a gondolat igaza“? Minden bizonnyal igen. Bizonyíthatnám ezt a szerző szavaival, aki tudja, hogy a korparancs hű megfogadása nem szeg szárnyakat, és nem szűkít horizontot. „Az antifasizmus mint műfaj a magatartás igénye. Korfordulókon a magatartás tudatos emberséget követel. Az antifasizmus mint műfaj az irodalom humánum-becsületét jelenthette ... korunk embertelenségének reakciója: kor-embertelenséget vétózó, leleplező, hatálytalanító kollektív tudat“ — írja egy korábbi könyve előszavában. De túl az író szubjektív meggyőződésén ékesen bizonyít könyvének színessége, gazdagsága. Ez a könyv kaleidoszkópja a különféle szempontoknak: hol a jogi aspektus kerül előtérbe, s elámulunk az amerikai hitlerista cinikus tételén, miszerint Hitler minden intézkedése törvényes volt; majd a nácizmus kultúra-ellenessége és könyvmáglyái kerülnek pellengérre, ismét másutt — a leg- izgatóbb és legmaibb nézőpontok eg/.Keként — a tudomány fáklyavivőinek politikai illetékessége, hit és egyház mélyen gyökerező — pozitív és negatív — viszonyulásai a hitlerizmus- hoz, és így tovább. A hitlerizmus ebben a könyvben nem a lényeg, csupán betetőzése egy hosszú történelmi folyamatnak, melynek során bizonyos jelenségek makacsul ismétlődnek: a könyv lényege éppen ezeknek a jelenségeknek általánosítása és rendszerbe foglalása. Száz évé (amióta Poroszország Németországgá lépett elő) ennek az államalakulatnak „katonai hatalma, milita- rizmusának sugárzása alakítja Európa történetét" — véli Fábry. Ebből kiindulva külön és különleges jelentőséget nyernek a német múltnak még korábbi mozzanatai is. Előugrik a kérdés, mely — íme — térben összevonva időben terjed, mely nem szűkebb, hanem tágabb, mint a hitlerizmus problémája: a „német kérdés“, mely így feltéve jogosult s önmagában véve nem elmarasztalóan utal egy nemzetközösség sajátos voltára. Bizonyság rá az a sok szociológiai, szellemtörténeti és egyéb fejtegetés, melyben németek és nem-németek keresték rá a választ. Wilhelm Röpke, a „Harmadik út“ egykor méltán híres szerzője, egyenesen címül választotta a második világháború után megjelent könyvéhez. Az „Európa elrablása'* érdekes formájú mű. Valóságos katalógusa mindannak, amit Fábry a német szellemiséggel kapcsolatban tapasztalt vagy olvasott: ,,E könyv lényeges tartozéka, főszereplője, aktora és mozgatója az idézet" — mondja maga is. De persze korántsem csak annyi a súlya, amennyi az egyes idézetek ösz- szege. A lényeg az idézetek mögött húzódik meg, s ez a szenvedély, amelynek vezérletével csalhatatlanul meglátja azt, ami fontos, felfűzi és tereli a cél felé. Herbert Spencerről, a híres angol filozófusról olvastam egyszer, hogy különleges adottsága volt mindig és mindenben „hiúz szemmel“ észrevenni azt, ami megfelelt céljának, ami leginkább vagy abban a pillanatban kizárólagosan érdekelte. Részlet- meglátásokból, feljegyzett tünetekből, epizódokból, aforizmákból így áll össze Fábry könyvének egységes mondanivalója: a német alkat. Üjra csak magyarázkodni kell. Nemzeti alkat, nemzeti jelleg — a közelmúlt ugyancsak meg- kóstoltatta velünk e műszavak keserű mellék- ízét, s emlékezzünk, hogy nemcsak a németséggel kapcsolatban. Mi az értelmük? Misztikus, egyszer-teremtődött csoda, vagy történetileg, szervesen, okozatilag keletkezett vegyi képlet? Készen pattant elő a kezdet kezdetén, vagy úgy keletkezett, fokról fokra öltve határozottabb körvonalakat s szilárdabb halmazállapotot? Hitem szerint ez utóbbi áll közelebb az igazsághoz, de ne feszegessük ezt most és itt. Ha nem is misztikum a nemzeti alkat, a németek többnyire misztikumként vallják önmagukról, s már ez is hozzátartozik a jellemzéshez. íme, egy csokomyi Nietzsche-idézet Fábry könyvéből: „Mint példátlan fajkeverék a német megfoghatatlanabb, kiszámíthatatlanabb és meglepőbb, önmagának is ijesztőbb, mint bármely más nép ... a német minden di- finició alól kibújik... A legjellemzőbb, hogy náluk a kérdés — mi a német? — sosem hal ki..." Nemcsak Nietzsche, a filozófusnak is kissé hóbortos költő, hanem nála sokkalta józanabb filológusok és történettudósok is ilyen homályba burkoltnak látják a kérdést. Ernst Robert Curtius, a neves német romanista, az „Európai irodalom és latin középkor“ szerzője, mint Fábry emlékeztet, a németség lényegét éppen a meg ha tározha tatlanságban látta; Leopold Ranketól, a jeles történettudóstól pedig az alábbi lázas ihletettségű mondatokat idézi Fábry: „Ki tudná egyszer szavakba foglalni, mi a német? Ki nevezhetné nevén a múlt és jövő századok e géniuszát? Ki tudna neki nevet adni, s ha igen, úgy csak egy másfajta fantóm lesz belőle, mely minket más, hamis utakra