Irodalmi Szemle, 1966
1966/8 - DISPUTA - Ernst Fischer: Vita a Pegazos körül
langrajzai. Mint háziállat nem érek semmit — hacsak ki nem tépik szárnyaimat. — Pont ezt akarjuk! — Nem lenne belőle hasznotok. További szárnytalan lovat akartok a propaganda istállójába állítani? A legjobb ügy érdekében is csak akkor lehetnék hasznotokra ... — Hasznunkra? — riadoztak a kozmonetá- riusok. — Add ide szárnyaidat, aztán légy hasznára, akinek akarsz! A repülés — Engedjék meg, hogy tovább beszéljek — szólt a Pegazos. — Jólesik nekem, ha telezabálhatom magam a valósággal, de szívesen jelen vagyok ott is, ahol azt döngetik. Ahogy talán önök előtt is ismeretes, én vittem harcba a hős Bellerophont az épp olyan gonosz, mint elavult Chimaira ellen. Az első rohamot a pusztulás rossz szelleme ellen még számos további követte. Viharok élén szeretek repülni, és orrcimpáimat semmi sem izgatja jobban, mint a jövő szaga. Imádom az ismeretlenségekbe repülést tiltott határokon keresztül. Szeretem a metamorfózist: a szilárdat, ha olvad, az olvadót, ha alakot ölt, a lebegést lélegzés és kristályosodás közt, az álmok és ábrándok által újra meg újra megújhodó valóságot. A nyugalmat soha nem kívánom, a változást mindig. Mindenkin szívesen segítek, aki az újért rajong. Hasznukra vagyok, és kár lenne, ha szárnyaimat lenyesnétek. — Haszon! Haszon! — dühöngtek a kozmo- netáriusok. — Légy amazok számára paraszt ló, igavonó, haszonállat, de add nekünk a szárnyaidat! — Mit kezdenétek olyan szárnyakkal, melyek senkit sem repítenek? Ha csak a szárnyak madarnak, kiéi lesznek azok a szárnyak? — Az isteniéi! — válaszolták a kozmonetá- riusok. — A művészetéi. A kozmikusokéi. A kereskedeleméi. A halhatatlanságéi. A konjunktúráéi. Az ultilitáriusok beleszóltak: — Akkor ne akarjátok megkapni a szárnyakat! — De ti se a lovat! A vitázó felek mintha kicserélték volna érveiket. Az ultilitáriusok aggódni látszottak a szárnyak sorsáért, és a múlt szent örökségének nevezték azokat. A kozmonetáriusok részvétet éreztek a ló iránt, utaltak a korára, s azt ajánlották, nevezzék ki érdemei elismeréséül valamelyik irodalmi társaság elnökévé. Akkor aztán majd saját érdekében maga mond le a szárnyairól. A fantázia dicsérete A vitatkozókat a Pegazos nyerítése hallgattatta el, majd a vádlott emberi hangon folytatta mondanivalóját. — A megrázkódtatások, forradalmi változások és döntések e korszakában, amelyek mellett az özönvíz, a népvándorlás, tatárjárás, a fehérek amerikai partraszállása, az emberi jogok deklarációja, a gőzgép feltalálása, a 18. és 19. század ipari és politikai forradalmai prológussá, előjátékká törpülnek — bocsássák meg nekem a korszerűtlen pátoszt —, ebben a korszakban azon veszekednek, hogy kié legyek ... Azt hiszik nyilván rólam, nem vagyok sem szárnyas, sem okos lény, hanem szamár vagyok, amelyet igyekeznek mindenáron saját természetétől megkímélni. Önök közül többen olyan tudományos képlet birtokában érzik magukat, mely segítségével nemcsak előre látni akarják a jövőt, hanem azt uralni is. Mások viszont azt remélik, hogy ankétok, elemzések, statisztikák vagy kibernetika segítségével nyerhetnek betekintést a jövőbe. Nincs jogom arra, hogy államférfiak és eszközeik ellen érveljek, de merem állítani, nagyon veszélyes Ipnne a kiszámíthatatlanságok maradékait jelentéktelenségek gyanánt lebecsülni. Talán épp ez a kiszámíthatatlan maradék lesz döntő az ember jövőjében. Szeretném, mélyen tisztelt esküdtek, vádlók és bírák, ha valaki önök közül a hátamon el merne vágtatni a még fel nem fedezett, de már sejtett ismeretlenségbe, a bennünket lenyűgöző még megérhetetlenbe, járatlanba, mely — bár senki sem járt még arra, mégis jelenünk része már. Önök mind nagyon tiszteletreméltók, jól tudom, túl komoly ügyekkel foglalkoznak: hogy is tételezném fel önökről, hogy ilyen legendaszerű, kalandos és kétértelmű lényre bíznák magukat, amilyen én vagyok. És mégis, semmi másra sincs szükség annyira, mint énreám, a komolytalan, kimustrált, elavult cirkuszi lóra: a fantáziára. Fontoióra vették-e már valaha önök, üzletek által, konkurrenciától, tekintélytől, hatalmi viszályoktól, határvillongásoktól, előítéletektől terhesen, högy az ember saját magát képes megsemmisíteni? Nem a világ végére: a tudományokkal való visszaélésre és az uralmon levők tudatlanságára gondolok, és nem annyira egy rövidzárlat által elpusztuló, mint inkább a technikai szempontból tökéletes világról beszélek. Mit gondolnak, mit kezd majd az ember saját magával abban a világban, amelyet állandóan fokozódó sebességgel közelítünk meg?
