Irodalmi Szemle, 1966

1966/8 - HAGYOMÁNY - Csanda Sándor: Tamás Mihály

vele szemben Féja Géza, nem eléggé meggyőzően, azzal védte Tamás Mihályt, hogy nem a történelmi materializmus szerepét akarja ábrázolni, hanem „inkább kemény kritikát, véresen komoly szatírát ad a történelem nagy mozdulataiba kapaszkodó élósdi, kis egoizmusokról, a kispolgár merev, szűk egoista ösztöneiről.“ (Magyar írás, 1933.) A drótvasút címűt Féja — idézett cikkében — az író „legharmonikusabban fölépített" írásának tartja, pedig a történet egy szerelmi háromszög kialakulását s ezzel kapcsolatban a főmérnökbe szerelmes ruszin cselédlány tragikus halálát sablonosán mutatja be.

1934-ben a Magyar írásban Halálugrás, majd később könyvalakban Két part közt fut a víz címmel jelent meg az író társadalmi-életrajzi jellegű regénye. Közvetlenül az állaimfordulat után Bodák István műegyetemi hallgató útlevél nélkül utazgat Beregszász és Budapest között, s az író tárgyilagos kritikával, reálisan ábrázolja mind a pesti, mind a hazai viszonyokat. A vidéki kisváros értelmiségijei nem akarnak hinni az államfordulat tartósságában, nem teszik le a hűségesküt, hallgatnak a magyar- országi irredenta propaganda felelőtlen ígéreteire, s erre ráfizetnek. A magyar arisztokrácia és a hivatalokat vezető dzsentri Pestre szökik; nacionalista szervezeteket létesít, zsidóveréseket provokál, bujtogat és mulatozik. Bodák kezdetben vállalkozik arra, hogy híreket közvetít Pest és Beregszász között, de amikor a báró vezette irredenták cseh hivatalnokok megölésére akarják rávenni, arcukba vágja poharát. Ezenkívül leírja még a főhősnek néhány erotikus kalandját s házasságának történetét.

Tamás Mihálynak a regényben megnyilvánuló társadalomkritikája nem marxista szemléletű, hanem az európai műveltségű polgár humanizmusából fakad, polgári demokratikus jellegű. Elítéli az antiszemitizmust, az irredenta mozgalom bosszúra törekvő szándékát, a hivatal- nokréteg hajbókoló mentalitását, az úri politika hazárd játékait stb. A Két part közt fut a víz máig is az egyik legjelentősebb kisebbségi magyar történelmi-társadalmi regény, amellyel az író sikeresen vett részt a „szlovenszkói magyar regény" megteremtéséért akkor folyó versenyben. Nacionalista részről azonban többen kifogásolták az írónak az ellenforradalmi Horthy-rendszerről mondott kritikáját. Vájlok Sándor az Űj Életben 1936- ban közölt terjedelmesebb kritikájában többek közt ezt írja a regényről: „A zsidóságról nálunk sokfajta vélemény van használatban. Tamás úgy ír róluk, ahogy a közvélemény józanabb része nézi ezt a kérdést. Eszerint kész ténynek volt vehető, hogy jórészük magyar ossága csak a gazdasági érdeknek volt a következménye, ami a helyzetváltozásnak megfelelően orientálódni szokott. Tamás felfogása szerint a zsidóság nem marasztalható el ezért a cserbenhagyásért, mert ez a magyarságból gazdagodott meg, sajtóhatalma révén — sajnos

— nagy magyar tömeget vezetett és magát tüntetőleg magyarnak tartotta, mellén büszkén hordta az érdemkeresztet. Ez legalább is kötelez. De a társadalmi veszteség is mást mond. 1910-ben a mai Szlovákiában 76 555 zsidó mondta magát magyarnak, Kárpátalján 30 759. Az elváltozás ez: Szlovákia, 1910: 76 555, 1921: 21 744 (— 54 811), Kárpátalja: 30 759, 7083 (— 23 676).“

1937-ben a Tátra Kiadónál jelent meg Tamás Mihály utolsó csehszlovákiai alkotása, Sziklán cserje című elbeszélés-gyűjteménye. Novelláit témakörök szerint csoportosítja: Gyermek, Föld, Munka, Szerelem, Halál. Megkapó biztonsággal tudja ábrázolni a paraszti jellemet a cselekménnyel is, pl. a Szemmérték című elbeszélésében. Elbeszélései rövidek, tömörek, jellemábrázolásai igen határozottak és pontosak, a történet hátterét gyakran csak sejteni lehet. Számos elbeszélésében igazi rokonszenv- vel ábrázolja a szláv embereket.

Elbeszéléseiben nem a cselekményen, hanem a jellemrajzon, a lélektani motívumon van a hangsúly. Emellett bizonyos riportszerűség van bennük, némelyik karcolatnak tekinthető. A rövid írások legtöbbje csak egy jellemző mozzanatot rögzít. Ahogy Szalatnai Rezső találóan megállapítja a Korunkban (1938-ban) közölt bírálatában: „Tamás Mihálynak nincsenek leírásai, csak egy-egy utaló jelzője van a tájról, meg az időről, amelyben az esemény lejátszódik, épp annyit mond itt is, amennyi az olvasó számára elég, hogy belekapcsolódjon az író élményébe. De amellett persze epikai hitele csorbítatlan. Mint igazi tősgyökeres realista, ismeri az irányt és a mértéket. Vannak elbeszélései, melyek arányosság és mértéktartás dolgában tökéletesek. (A Gyermek című első ciklusban például.) Ez a realizmus, anélkül, hogy határozott feladatot vállalna, derűs, magabiztos, az egészségnek és a munka örömének realizmusa. Egyenletes és higgadt formája mögött egyenletes és higgadt életszemlélet lappang, mely nem beszél, de minduntalan érezzük. Gondoljunk Gárdonyi és Tömörkény elbeszéléseire, Tömörkény rajzaira. Ügy tűnik fel, apró prózájában ezek voltak stílusképző hatással Tamás Mihályra. Igen, Tamás novellista gyakorlata nem merő átvétel, hanem egyéni kialakulás. Tamás a háború utáni tragikus realizmust képviseli tulajdonképpen, ha alakító hajlamaival a háború előtti idillikus