Irodalmi Szemle, 1966
1966/8 - Duba Gyula: Ívnak a csukák
Düh, szégyenérzet és tehetetlenség nyomasztó keveréke fogta el, ahogy az esetre gondolt. Néhány hete történt, hogy magában morfondírozva, szórakozottan ment át a Manderla előtt, a villamossíneken. A két sínpár közé érve, éles, figyelmeztető csöngetés állította meg, az egyes villamos jött szembe vele, oly közel, hogy már nem mehetett át előtte. Zavarában megindult a sínek mentén, hogy az egyes mögött átmenjen, de az állomásról jövő hármas mögéje kanyarodott. Valószínűtlen és döbbenetes helyzet volt. A két villamos alig fél méterre előtte és mögötte mellőzte egymást, s ő dermedten állt közöttük, egy keskeny szigetkén, a kanyarodó sínek hajlatában. S akkor a hármas megállt, Jani csak azt látta, hogy a vezető dühtől eltorzult arccal feléje rohan. S miközben az egyes csörömpölve eldöcögött mellettük, jobb öklével vadul arculütötte őt. Az ütés erejétől a földre esett, érezte, hogy felrepedt a szája széle, nyelvére sós vér folyt, s közben a szemét nem tudta levenni a lábáról, amely mellett alig néhány centiméterre, csikorogva elforogtak az egyes kerekei. Ahogy felnézett, látta, hogy a járdáról, a távolból, emberi arcok vlziószerű tömege mered felé, ide-oda haj- longanak, hogy jobban lássák, ahogy a sínek között fekszik. Léggömbszerűen mozognok, hul- lámzanak és eltűnnek. A villamosvezető feje is ilyen nyugtalan gömb, két lángoló fekete szem mered belőle, keskeny ajka felett apró, fekete bajusz ül, bizonytalanul imbolyog a kék ég szövetén ez a fej, és a szemébe már döbbenet költözött, bizonyára tettétől és a vér láttán, mely a szája szélén kicsordult. Nehézkesen támolyogva felállt, valamit motyogott, és jobb kezét vérző ajkára szorítva, botladozva sietett át a síneken. Eszébe se jutott rendőrt hívni, törvényes elégtételt követelni, — menekült a történtek elől, mint aki rossz álmot él át, éberen. Hallotta, hogy valaki azt mondja: szörnyen néz ki... De ő csak sietett, kerülte a feltűnést, a csoportosuló emberek mohó és megszégyenítő érdeklődését, mely nem neki szólt, hanem a szenzációnak, hogy valaki olyan pofont kapott, hogy a sínek közé esett tőle, és a villamos levághatta volna a lábát... Egy átjáró alá ment, elbújt a tömeg elől, magával hordozva sérelmét, és kiköpte a vért, mely a szájában összegyűlt... Az a barom, hát hogy tehette ezt...! Lassan magához tért kábult döbbenetéből, már káromkodott, és egyre köpte a vérét, mely nem akart elállni. Akkor egy nő állt meg mellette, és azt mondta: segíthetek? .. . Jani görbén rávigyorgott; köszönöm. A nő megnézte a sebet, nem mély, mondta, de be kell kötni, mert különben nem áll el a vérzés... Elment, és a közeli gyógyszertárból sebtapaszt és vattát hozott. Jani kábultan tűrte, hogy törődjön vele. A nő letörülte arcáról a vért, és leragasztotta a sebet. Ez nem igaz, mondta a fiú, álmodom ... Nem álmodik, de nagyon erős ütést kapott... Jani megkérdezte, hol találhatná meg majd valamikor később, mert ha egészen magához tér, szeretné megköszönni, hogy segített rajta. S az asszony — ahogy a tapasszal motozott, gyűrűt látott a kezén —, azt mondta, a rádióban dolgozik, ott megtalálhatja, ha keresi. De a köszönettel ne fárassza magát, nem azért tette ... Ahogy magára hagyta, a fiúnak eszébe jutott, milyen szép nő volt, és a mosolya kedves, meleg. Másnap elment a rádióba, fel-alá csatangolt a folyosókon, de nem találta meg. Fél. napot csavargóit a nagy épületben, mellék- helyiségekből leste a stúdiók ajtaját, eredménytelenül. A pajzán kedvű öreg nénikhez reszkető kezű, sipító aggastyán érkezett, élénk lármával fogadták, és Jani a tizenegyedik pont helyére beírta jegyzékébe: „Találkoztam egy asszonynyal, de nem tudom, ki volt!“ Aztán a tizenkettes után ezt írta: „Mit lehet tenni?“ Tizenharmadik pontként kicirkalmazott, kalligrafikus betűkkel, gondosan feljegyezte: „Semmit!!!“ Már csak ült az ablak mellett, és kinézett az utcára. A melegben gyér a vasárnapi forgalom, csak a szemben levő megállónál állt tömeg, az embereket tömött autóbuszok viszik strandolni az Airanyhomokra. Ismerőst várt, aki leülne asztalához, elbeszélgetne vele, talán néhány koronát is kölcsönözne, s így kezdhetne valamit az idejével. Húsz korona értelmet adna a mai napnak. Tíz sem lenne kevés. De a Gran- dot mintha elátkozták volna, sehol egy biztató arc, egy ember, akihez közel volna ebben az áporodott társaságban. Várakozni rossz!... — így fogalmazta meg ehhez hasonló, magányos óráinak filozófiáját. Később elővette jegyzet- füzetét, melynek első oldalára Kosztolányi verse volt beírva. „Mint aki a sínek közé esett... És általérzi tűnő életét, míg zúgva kattog a forró kerék, cikázva lobban sok-sok ferde kép...'4 • S a képek, melyeket látott, valóban furcsák és ferdék voltak, sétálni ment előlük a Duna- partra. S hogy ott sem találkozott ismerőssel, moziba ment kilenctől, kétkoronás helyre ült a második sorba, és maradt még három koronája. Fél tizenkettőkor visszament a Grandba, néhá- nyan gubbasztottak a kopott bársonyboxokban. Rövid töprengés után eldöntötte, hogy mulatóba három koronával nem mehet. Ismerőseit
