Irodalmi Szemle, 1966
1966/8 - Duba Gyula: Ívnak a csukák
mályosodott, megszürkült, s a csuka mozdulatlan maradt. Jani eddig csak nézte, kissé hitetlenkedve, kételkedve, s most azt mondta neki: Megvagy, csuka ... ! Érezte, hogy még él, csak a küzdelmet adta fel. Fél óráig ült mellette, hogy elpusztuljon, s a csuka ennyi idő alatt csak kétszer rándult halálos görcsbe. Tiszteletet érzett iránta. Később felfűzte a másik mellé a fűzfaágra, vállára vette, és nem bánta, hogy halzslros lesz a szvettere. Hazaindult. Boldognak érezte magát, néha levette válláról a halat, szeretettel nézte csúnya, nagy fejét, és újra meg újra ezt ismételte: Megvagy, csuka... — Szerencséd volt — mondta az apja Janinak —, nagy halat fogtál. Életemben nem láttam még ekkora csukát. A telihold bevilágított a szobába. A derengő világosságban, a fal mellett, sötéten álltak a szekrények és az ágyak. Az ajtó mellett a fogason függő kabátok úgy néztek ki, mintha valaki mozdulatlanul állna a sarakban. Mindannyian féküdtek. Az anyja éppen eloltotta a lámpát, ő feküdt le utoljára. Apja még cigarettázott. Jani figyelte a feje árnyát, mozdulatlanul pihen a fehér vánkoson, és az égő, piros pontot, ahogy átrepült a derengésen, fel a fej árnyékához, egy pillanatra felizzik, világosságot vet apja arcára, aztán elhalványul, és lebukik a föld felé, az ágy mellé. — Óriási csuka — mondta —, nem akartam hinni a szememnek, amikor megláttam. Néhány mondattal elmesélte, hogyan látta meg a halat, hogyan szúrta meg először és vesztette el, és hogyan sikerült kiemelnie másodszorra, egész könnyen és egyszerűen. — Megérte hazajönnöd ... szerencséd volt — jegyezte meg az apja még egyszer. Janinak egyszerre ezek a lefekvés utáni, rövid beszélgetések jutottak eszébe. Néhány rövid mondat, szűkszavú összefoglalója a másnapi tennivalóknak. A beszélgetés sosem tartott sokáig — a fáradt test pihentető álom után vágyott —, csupán addig, míg apja elszívott egy cigarettát. Mindig fontos dolgokról esett ilyenkor szó, csupa gond, gazdasági teendő, létkérdés volt ez a beszélgetés. Nagyon régen arról beszélt az apja anyjával lefekvés után, hogy másnap hová mennek dolgozni. Szőlőbe, kukoricába, répába, vagy talán a herét kellene már kaszálni? De milyen lesz az idő, nem ázik-e majd renden a gomboshere? S leginkább az apja döntött, de anyja néha ellenkezett, és a maga igazáról igyekezett őt meggyőzni. Később ilyen rövid beszélgetésen határozták el végleg, hogy Janit iskolába küldik. Szükség lenne rá otthon is, de tanuljon, ha kedve van hozzá. Mérnök lesz belőle. Amikor már diákként járt haza, a munkaegységről és a szövetkezet napi eseményeiről váltottak rövid mondatokat. S mikor aztán apja eloltotta a cigaretta világító parazsát, a fal felé fordult, s nehéz teste alatt nagyot reccsent az ágy, a beszélgetés elakadt. A mai beszélgetés is .komoly lesz, mert meg kell mondania a szüleinek, hogy otthagyja az iskolát. Az utóbbi hetekben már nem járt előadásokra, elmaradt vizsgájára nem készült. A dél- előttöket, amikor a szobatársai előadásra mentek, átheverészte, és azon gondolkodott, hogy végleg az írásnak szenteli minden idejét. Néhány rövid írását már közölték a lapok, s ez önbizalommal töltötte el. Pénzt kapott értük. Ha majd író lesz, nagyvonalúan él. Sok pénzt keres, mert sokat ír, szép nőkkel jár, és az élete tele lesz szabadsággal és fantáziával. Várta az alkalmat, hogy mindezt elmondhassa szüleinek. Nagyon nehéz feladatnak érezte most elhatározását. Szülei hozzászoktak, hogy jól tanul, és az iskola nem okoz neki nehézségeket. S ebben a régi környezetben terve most annyira valószerűtlennek és elhamarkodottnak tűnt, hogy igaza bizonyítására hamarjában semmi észszerű okot nem talált. Mit is akar valójában? Tisztában van vele, hogy mit akar? Ebben a szobában minden a munkára, felelősségre és az élet komolyságára emlékeztette. S valahogy úgy gondolta, egy ilyen beszélgetésen mondja majd meg a szüleinek: elvégeztem az iskolát, mérnök vagyok. Nem hoztatok értem felesleges áldozatokat, fáradságtok nem volt hiábavaló. Egyszerre elfogytak a szavak, apja eloltotta a cigarettát, és halkan felsóhajtva, nehézkesen a fal felé fordult. Valami még eszébe jutott. — Halászni jöttél haza...? De jó dolgod van! Jani közömbösnek érezte a hangját, mintha a felelet nem is érdekelné, csak úgy megkérdezte. Elszorult a hangja, ahogy kimondta: — Ott akarom hagyni az iskolát. Apja egyszerre mozdulatlan lett. — Ne beszélj... ! — Nehéz erről beszélni... — Nem bírod a tanulást? Nagyon gyorsan és kapkodva magyarázta, hogy győzné a tanulást, de mióta írni kezdett, maga sem érti, hogyan, egyszerre elvesztette érdeklődését az integrálegyenletek és képletek iránt. Szeretne sokat írni, de nem tud, mert úgy érzi, félmunkát végez az írásban is meg a tanulásban is. — Meguntad a tanulást — állapította meg komoran. — Könnyen akarsz élni, munka nélkül ... Visszafordult a faltól, feléje nézett és hall-
