Irodalmi Szemle, 1966
1966/8 - Duba Gyula: Ívnak a csukák
Duba Gyula ívnahňa csuhák A Füzes-árok két kilométer hosszúságban kanyarog a szántóföldek és legelők között. Keskeny, sekély patakmeder, partján éger-, fűz- és szilfák, hatalmas topolyafák, kökény- és bodzabokrok. Kora tavasszal telik meg vízzel csupán, különben majd egész éven át száraz a medre, mert nem forrás táplálja, a tavaszi hóvizeket vezeti le a Csinosé patakba. S a zavaros vizű, megáradt patak, melynek a szintje ilyenkor két méterrel is emelkedik, tovább viszi a vadvizeket a Garamiba. Ahol a Füzes-árok a Csincsébe torkollik, keskeny betongát áll. Nyílásán deszkából készült tolóretesz zárja el a vizet. A nyílás előtt apró, enyhe öblöt képez a víz, légycsalis horgaikkal itt szoktak horgászni a gyerekek. A gát alatt úsznak fel a Füzes-árokba a csukák. Csendes és sekély vizet keresnek, hogy lerakhassák ikráikat, s ösztönük, a szerelem és fajfenntartás ösztöne, a Csincséből, a csendes öblön át, a csobogó ér felé hajtja őket. A gát mögött egy rövid szakaszon egészen sekély a víz. Alig csordogál. Itt a nagyobb példányok csak üggyel-'bajjai evickélnek tovább. Aztán az árok egyre mélyebb, szélesebb lesz, az ikrától nehéz hasú, négy-ötkilós anyacsukák könnyen felúsznak rajta, és elfeküsznék a nádtorzsák között. S mellettük megjelennek a hatalmas hímek, hogy spermájukkal megtermékenyítsék a nőstények ikráit. Ha a csukák felúsznak a Csincséből a Füzesárokba, nincs számukra többé visszaút. A falusi legények kiszigonyozzák őket, a megmaradtak pedig nyáron pusztulnak el, amikor a nagy forróságok idején kiszárad a Füzes-árok vize. Aratáskor gyakran találnak itt záporoktól fehérre mosott halcsontvázakat. A főiskolás, szigonyával a kezében, a betongáton álLt. A gát előtt a szigony kétméteres akácnyelével megmérte a víz mélységét. Nagyon elégedett volt önmagával. Ügy érezte, életében először döntött önállóan és határozottan. Otthagyta az iskolát, és hazajött szigonnyal csukákra halászni. Belehunyorgott a felhőtlen tavaszi ég tiszta kékjébe, könnyű szvetterén át érezte a napsugarak melegét. Nagyszerű... nagyszerű itt minden, a vízparton, az ismerős mezőség közepén. Délelőtt kilenc óra volt. Kíváncsi volt magára, meglátja-e még a mederfenék ágbogai közt a csukákat. Az első kanyar után elérte a mélyebb mederrészt, itt már combközépig érhetett a víz. Erősen vizsgálta a fenék szövevényét, kereste a hosszúkás, szürkészöld foltot, mely alig üt el a száraz fűmaradványoktől és nádtorzsáktól, s csak a gyakorlott, éles szem látja meg benne a foltos színével tökéletesen a környezetébe olvadó halat. Sokáig nem látott csukát, melege lett, és leült az árokpartra. Talán a szemem elvesztette élességét, töprengett, talán már soha nem tudom meglátni az elfekvő csukákat... Hanyatt feküdt a sarjadó fűben, és bámulta a felhőtlen kék eget. Körülötte csend és nyugalom, csak elhaló traktorpöfögés hallatszik a távolból. A bokrokon apró madarak énekelnek, és a varjak gondterhelten károgva javítgatják a téli viharoktól megrongált fészkeiket. Jani beleszimatolt a levegőbe, és a fákat vizsgálta. A füzek koronáját már világoszöldbe borították a fiatal rügyek, de a szil- és égerfák még csupaszon és komoran álltak. A topolyafák ágán pattanásig duzzadt nagy, barna rügyek ültek, mint repülésre kész cserebogarak. Érezte a nedves tavaszi illatokat, arcát a fűre fektette, és így a növekvő fű illatát is érezte, amit annyira szeretett. Sokáig feküdt a füvön, agyában kusza gondolatok kergették egymást, melyekre alig figyelt. Jozefina, a fiatal internátusi takarítónő alakja is felbukkant a többi kép között, felette állt, feje, így alulról nézve, a topolyafák koronájáig ért, kacéran mosolygott Janira. Majd lefeküdt -mellé a fűbe, egyszerre valóságos, arányos nő lett belőle, már sokkal kisebb volt a topolyafáknál, sokáig csókolóztak és simogatták egymást. Aztán a takarítónő árnya /tovalibbent, helyébe az öreg technológiatanár ingerült alakja érkezett, aki hiába várja őt ma vizsgára. Később az ég nagy kék harangján kicsi, fehér bárányfelhők tűntek fel, szétszórva úsztak a nagy, ragyogó mezőn, és mindig nagyobbak lettek. Délutánra még viharfelhőkké növekszenek. Tovább indult.
