Irodalmi Szemle, 1966
1966/8 - Gál Sándor: Versek
te Gál Sándor A szó megszépül, mint a hazatérő arcok hosszú út után, s az esték árnyai nyugodtabban borulnak a csendre; s az eső halkabban zizeg a levelek között, s a füvek, a füvek karcsúbban nyúlnak a mindenség titkai felé ... Ilyen öröme vagy te a földnek, bár magad se tudod, s hiába is mondanám, kinevetnél érte. Nem is zavarom most a csendet hangos beszéddel, jobb így hallgatva ülni az alkonyat lágy küszöbén, és emlékezni reggeli mosolyodra, ahogy meztelen lábad a padlóra lép, s hallgatni a víz csobogását, mikor cseppenként arcodról visszahull... Milyen reménytelen próbálkozás, hogy mozdulataid ide rögzítsem! Ceruzát tartó kezem tehetetlenül áll a papír felett, s az est homálya sem hoz megoldást. Szeretlek-e? Nem is tudom ... A fákon kéken álmodnak a szilvák. Ősz lesz újra, de te szívedben már a holnapi tavasz virágát neveled. Szabó Gyula: Preludium a romokon („Ecce vita" sorozat, 9.)
