Irodalmi Szemle, 1966

1966/8 - Egri Viktor: Mikes szerkesztő úr

Az értesítést hiába vártam, s mikor újból jelentkeztem, nem beszélhettem vele, Szir- may Imre „Mézeskalácsáénak utolsó próbái folytak, csak a titkára fogadott: eredmény még nincs, a kéziratot ott tartják, várjak türelemmel.

Később megtudtam, hogy nem a pályázat maradt bemutatásra alkalmas darabok híján eredménytelen, de a magyar exportdráma koronázatlan fejedelme, akinek színművét akkoriban a Magyar Színház játszotta, egyszerűen nem engedte, hogy kétszázas sikerszériáját akár tíz napra, más játék bemutatásával megszakítsák.

— Ahol így diktálnak, ott nekem nincs keresnivalóm — fejeztem be önérzetesen hosszúra nyúlt mesémet.

Ma úgy érzem, hogy megbántott önérzetemnek ez az ösztönös reagálása helyes volt. Ki tudja, átvészeltem volna-e a második világháborút is, ha Mikes hívásának eleget teszek? De csaknem tíz évbe telt, míg elmúlt a kudarc keserűsége, és erős benső sürgetésre újból darab-írásba fogtam, noha tudtam, hogy bemutatásával nem számolhatok.

A harmincas évek elején jóindulatú pártfogóm, Mikes szerkesztő meghalt. írásaimmal Földi Mihálynál kellett jelentkeznem. Nagy elfoglaltsága miatt nehezen megközelíthető, kimért, világfias modorú, elegáns úriember volt, mint a pesti szépasszonyok ízléséhez mért bestseller regények enervált, lelkiző főhősei. Az átnyújtott novellát a fiókba tette.

— Nem nézi át? — pillantottam rá csalódottan.

Rám csodálkozott:

— Most olvassam el?

— Mikes szerkesztő űr mindig megtette velem, a „külföldivel“. Tudta, hogy csak néhány napra jöttem el.

— Túlságosan türelmetlen — intett le. — De megígérem, két héten belül elolvasom.

— Kár — feleltem elszonytolodva.

— Tudja-e, mennyi közlésre váró kéziratom van? Három hónapra el vagyok látva anyaggal, ha nem többre! És maga sürget! Vannak itt elegen, akiknek nagyobb szükségük van a honoráriumra. Igen tehetséges itteni írók, idősebbek és nevesebbek, akik úgyszólván éheznek.

Mintha megcsúfolt, porig alázott volna, az agyamat elöntötte a vér:

— Megkérem, adja vissza a novellámat!

— Visszakéri? — nézett rám elhűlve.

— Nem kívánom senkinek a kenyerét elvenni — álltam fel.

Kivette az írást a fiókból, és odalökte elém.

— Ha olyan türelmetlen, vigye! — mondta, és kapkodó mozdulata elárulta, hogy sebet ejtettem a hiúságán, s ezt nekem nem bocsátja meg soha.

Ezzel befejeződött karrierem a Pesti Naplónál. Az írást — „Erdei vallomás“ volt a címe — még aznap elvittem az Újság szerkesztőségébe.