Irodalmi Szemle, 1966

1966/7 - FIGYELŐ - Szalatnai Rezső: Írás és szolgálat (Turczel Lajos könyve)

pozsonyi napilapját, hetilapjait és irodalmi folyóiratát kivéve tulajdonképpen az egész csehszlovákiai magyar sajtó haladó jellegű volt, legalábbis haladó irodalmat közölt, s a legradikálisabb írástudóknak is rendelkezésére állt. Sőt a szocialista és radikális demokrata írók, emigránsok és nem-emigránsok egyaránt, munkásságuk színe-javát éppen a polgári haladó lapokban publikálták, nem a pártlapokban, ahol irodalomra egyébként is csak kevés hely jutott, kivéve a Kassai Munkás néhány évét. Az Ür-nak például nem volt irodalomirányítö, irodalomtápláló szerepe, nagy jelentősége a- zonban vitathatatlan. Benne nem a „hazai haladó irodalmi erők“ bontakoztak ki, ahogyan Turczel véli, hanem a csehszlovákiai magyar kommunisták harcos publicisztikája. Barta Lajos Oj Szó-ja nem 1921—23 között jelent meg, hanem 1929-ben, s 1933-ban szűnt meg, tehát egy korszakkal később. A tanulmányban számos ehhez hasonló tévedés van: téves Fábry Zoltán megjelenési helyének megjelölése (legtöbb írása éppen nem a pártlapokban jelent meg), téves Földes Sándor lírájának aposztro- fálása (Földes expresszionista volt, s nem osztályharcos), s Forbáth Imre költészete nem „ívelt a szocialista realizmus felé“, jellegzetesen avantgardista líra volt az, s nem realista. A Sarlóról rajzolt kép is sematikus, s az olyan jellemzés, hogy „nagymüveitségű, de korrupt“ nem irodalmi esszébe való. Szvatkó Pál, akire ez a meghatározás vonatkozik, nem volt korrupt, hanem jobboldali és nacionalista szélkakas. Könnyen megállapítható, hogy a nyitrai Híd- antológiák harmadik kötetének nem társ- szerkesztője, hanem egyedüli szerkesztője voltam, s a Na brehu čiernych vöd című szlovák nyelvű magyar antológia összeállításában u- gyencsak nem „társszerzőként“ vettem részt, lianem az teljes egészében az én munkám volt, s a fordítások nem Emil B. Lukáčéi voltak, hanem tíz szlovák poétáé (köztük természetesen Lukáčéi is), s ő írta a könyv előszavát is. Vitába kell szállnom azzal a megállapítással is, hogy az első és második korszak magyar írói és műfordítói nem tudtak „tartós és szervezett kapcsolatot létesíteni a szlovák és cseh irodalommal". Hát nem mi voltunk az úttörők, hát nem a mi kapcsolatunk volt a hídépítés, hát nem a mi munkánk vájta mederben és keretben folytatódik a mai kapcsolat- építés? Ez nem egyéni vagy nemzeti hiúság dolga, hanem az igazságkereső történelmi mérlegé. 1918—1945 között a magyar írók és műfordítók kezdeményezte ankét kérdéseire Krčméry, Lukáč, Beniak s egy sor más szlovák író is válaszolt, s gáncstalanul, a „lojális szolgálat“ megjelölése nélkül. S végül még egyet: a szlovákiai magyar irodalom kapcsolatát a

magyarországival aligha csak a nyelvi azonosság jellemzi, azt hiszem, annál több.

Sajátos, hogy amint a szerző a mai szlovákiai magyar írásművek méltatásához fog, az adatközlésben sehol sem téved. Sőt a huszonnyolc kritika, amelyet a kötet közöl, igen megbízható, biztos magatartású írás. Turczel Lajos alapvető magatartása erkölcsi és esztétikai jellegű. A szocialista humanizmus szellemében bírál és ítél, elemez és méltat, mindig komolyan, meggondoltan, őszinte szeretettel, kérlelhetetlen igazság- és érték-kereséssel. Lényegében a mai szlovákiai magyar irodalmat önmagában szemléli, ritkán utal arra, példákkal és esetek idézésével, hogy a pozsonyi vagy kassai könyv a magyar irodaiam egységes keretébe tartozik. Pedig a kritikus azt is vizsgálhatná, milyen hatással van a szlovákiai magyar versre a mai magyar líra egy-egy csúcsjelensége, vagy hatással van-e a szlovákiai írás az általános magyar irodalomra? Turczel Lajos az irodalmi fémjelzést nem könnyen adja, kertészollója azonban magabiztosan csattog: csak vadhajtásokat nyeseget, a virágot megöntözi és megsimogatja. Ezzel is oktató példáját adja az irodalmi alkotás megbecsülésének, s általában az irodaiam fontosságának és hivatásának.

Nem szentesíti a fellengzős beszédet Lovi- csek színművében, időszerűtlennek és giccsnek mondja azt, -ami valóban az. Megállapítja Egri drámájának „túlságos gördülékenységét", Sellyei paraszt-miniatűrjeinek nehézkességét, esetlenségét, nyerseségét, naivságát és tudálékosságát. Szétfoszlatja azt a felfogást, mely néhány éve elúrhodott, hogy Sellyei Józsefet nem hagyták kifejlődni. Sellyei szerény tehetség volt, a művészi megformálásnak csak a vágya ólt benne, „írásai nem művészi színvonalukkal, hanem tényhit élességükkel, dokumentációs erejükkel hatnak“ csupán. A kritikai elemzés egyik legjobb példája Turczel könyvében az Egri Viktorról szóló hosszabb ismertetés. Rámutat az Égő föld eszmei fogyatékosságaira, a félreérthetetlenebb állásfoglalás szükségére. Novelláiban — írja — Egri „csak szónoki kérdéseket vet fel, de a feleletre nem vállalkozik, s ha igen, felelete ködös vagy eleve reményvesztett." Summázása az Egri-novellákról: „Művészi hatás csak ott jön létre, ahol a világnézeti állásfoglalás erkölcsileg és esztétikailag jelentős, s az író által átélt vagy szenvedélyesen át érzett élmény anyaghoz kapcsolódik".

Ha az egyik írónál esztétikai erőt és morális őszinteséget követel, a másikról hibátlan lé- lekrajzot tud nyújtani (Szabó Béláról pl. Naplója kapcsán). Az olyan megállapítás Szabóról, hogy műve „nem remekmű, de önkínzóan becsületes alkotás", ugyancsak találó. Tud biztat