Irodalmi Szemle, 1966
1966/7 - FIGYELŐ - Fábry Zoltán: Az embörakadály
be is fejeződnek. De nem, mint a példa mutatja. Tegnap... találkoztam egy 'öreg, ötvenegyes katonával, tanyai magyarral... — Melyik kaszárnyában van a szállása? János a rövid pipaszárral int a vállán keresztül a háta mögé: — Csak itt vagyunk mink, tudja, a többi öreg csontokkal együtt ebe az embör- akadályba.“ Poén. Szemérmes poén, igazi Tömörkény-poén: „embörakadály“. Első hallásra ártatlannak látszó, cenzúrabiztos poén. És csak ma, két világháborúval terhelten, döbbenünk igaz értelmére. A kaszárnya, a háború: embörakadály! Itt valaki kimondotta és összegezte a háború igazságát. A karcolat címe: „Az iskola neve“. íme, az iskola, melynek neve, lényege: „embörakadály". Iskola, melynek hivatása az embertelenítés! Magyarunk, Kis János, rettenetesen ráhibázott a lényegre. Ember, nevess és döbbenj! És villanásra feltűnik a cseh Hašek Svejk-figurája. Mi mindennek kellett történnie, hogy a Ferenc Jóska háborúját „betömegelő“ kötelesség-magyar és a túligenléssel negligáló Švejk közös ellenségként döbbenjenek a kaszárnyára, a háborúra?! A Berchtold grófok, e turfgígerlik lófuttatásának, úri passziójának — a monarchia kierőszakolt háborújának — ellenpólusa, igaz likvidálója csak a népi igazság lehetett: a nevetség, mely öl; a nevetség, mely háborús bűnösöket meztelenít. Švejk a gyilkolás arénájának — a háborúnak — volt a bohóca, de röhögésének és röhögtetésének értelmét nekünk kell felfogni és kifejteni. Ügy, ahogy annak idején egy Kurt TuchoLsky tette: „Svejkben a népi erő ősegészsége lazad . . . Ebben az áldott, felkent trotliban a kaszárnyaudvarokon letaposott és megmaradt emberi értelem utolsó morzsája inkarnálódott... Svejk az értelmes emberek utolsó reménye.“ Mikrokozmoszok ha találkoznak, makrakozmoszt vetítenek: általános, egyforma igazságot. Emberakadályt: kaszárnyát, háborút! A kaszárnya nevet cserélt, nevet kapott, és szemtépőn, értelemváltón igazsággá magasodott: „embörakadály" lett. Ártatlan szójáték az egész, bakatréfa, ha úgy tetszik. De akinek füle van a hallásra, kiérzi a szinte kopernikuszi ráhibázást, a lényeget. Mi a háború? Olyan egyszerű a felelet: embörakadály. Tömörkényi felelet. Szerény és szemérmes. És — mégis — a legtöbb, amit író adhat és mondhat: névadás. Kodifikálás. A kaszárnya: embörakadály. Keserű igazsága Ady utolsó versében válik a Habsburg— Hohenzollern-háború magyar passiójává: „Tompán zúgnak a kaszárnyák, Öh, mennyi vérrel emlékezök ...“ Tömörkény eszmélése, felismerése küszöbén halt meg. Túl korán. A mi tisztünk az örökség — a döntő névadás — tudatosítása, tovább mondása, tovább gyűrűztetése. A háború: az embertelenség, mert akadály, gátlás, mert emberidegenítés, emberrontás, emberkisebbítés. „Sose volt még kisebb az ember, Mint azon az éjszakán volt". Ady és Tömörkény találkozása sose véletlen. Ady halhatatlan pozíciórögzítése s ebből következő magatartásparolája — az „ember az embertelenségben“ — és Tömörkény névadása — az „embörakadály" — a magyar vox humana egyformán elkötelező, embertudatosító, emberszabadító felismerései, igazságai. Fábry Zoltán
