Irodalmi Szemle, 1966

1966/1 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Könyvekről

feletti elemekkel keverték, az emberi gondok «s szenvedélyek mögött valami földfeletti, titokzatos erő nyomait kutatva. Minden realizmusa mellett Bergman sem tud szabadulni ettől az irracionalizmustól, öt is érdekli és izgatja az istenhittel és istenkereséssel kevert megnevezhetetlen és nehezen megközelíthető, nehezen érzékelhető természetfeletti, misztikus erő. Hőseinek istenkeresése azonban kudarccal jár, sorsuk vakvágányra fut, s a filmjeiben felmutatott eredmény: magány és közöny, emberi részvétlenség és fásultság. Vergődő, boldogtalan embereiből kiveszett a derűlátás, tettre és küzdelemre képtelenek, nem találják a magányból kivezető utat, nem tudnak, nem is akarnak sorsukon változtatni, kilábalni a közöny és részvétlenség fullasztó hínárjából.

Aki Stockholmot a tenger felől közelíti meg a hét szoros egyikén, annak feltűnik a tavasszal és nyáron barátságos, ősszel és télen bizonyára igen zord, jórészben lakhatatlan szigetvilág és a partvidék vékony sávja. A fenyőkkel, vörös bükkökkel, cserjékkel borított tenyérnyi szigeteken, a tengerbe nyúló kavicsos földnyelveken magányos házak állnak. Legtöbbjük a hajóról igen tetszetős; alighanem jómódú stockholmi polgárok nyaralói. Szabad idejüket, nyári vakációikat itt töltik halászva és horgászva, vagy motorcsónakon az öböl nyíltabb vizein hajóznak. A magány, az elmélkedő élet kedvelője itt megtalálja számítását, a milliós nagyváros rohanó tempójától, a törtetéstől elnyűtt idegei itt megnyugvást találhatnak, közönyös vagy kellemetlenkedő szomszédoktól távol kedvére .megpihenhet, mert minden sziget egy önálló, zárt világ, mely egyformán lehet paradicsom vagy pokol.

Ilyen sötétzöldre vagy élénk kékre festett villában, a kertjében és a tengerparton játszódik le a magány és közöny első változata, a „... Tükör által homályosan ...“, mely egy négytagú család elháríthatatlan tragédiájáról szól. Pál apostolnak a korintusiakhoz intézett leveléből vette Bergman a film különös címét, amely egymagában is jelzi, hogy a művész az elembertelenedett világban, emberi megértés hiányában a biblia misztikájában keres vigaszt és menedéket.

„A szöveg szerint arról van szó — írja Nemeskürty István a könyv kitűnő utószavában —, hogy most, földi életünkben, csak tükör által, homályosan látunk, később azonban színről színre. De vajon igaz-e ez? A film lelkileg megrokkant és magára hagyott hősnője még őszintén reménykelik benne. Az Orvacsora lelkésze azonban már nem.“

Az első változat hősnője, az idegbeteg Karin

a magányos ház padlásán révületében istent kutatja, de helyette egy nagy lyukat talál a festett tapétán. Tomas Ericson lelkipásztor, a második változat hőse tapéta helyett a sivár természetre döbben, hinni szeretne, az üres templomban buzgón misézik, ám istenénél hiába keres menedéket, nem kap választ: Isten hallgat. A film utolsó jelenetében Marté, a lelkész állhatatos menyasszonya mintha látná az ürességből kivezető utat:

„Ha biztonságot nyerhetnénk azzal, hogy megmutatjuk egymásnak a szeretetet — mondja. — Ha hinni tudnánk valami igazságban ... Ha hinni tudnánk .. .“

A téma harmadik változatában, a Csendben már a legnagyobb a magány, itt már nem csupán az Isten hallgat, de halálos közönnyé válik a testvér részvétlensége, nincs itt már semmi szépség és nemesség, csak torzság és sivárság, az elmagányosodó asszony szerelmi életének oly csúf elburjánzása, aminek bemutatása már-már a pornográfia határát súrolja.

Hogy mennyire általánosítható a skandináv népekre a természetes emberi ösztön elfojtásából eredő nemi nyomorúság — ezt a kényes kérdést oly leplezetlen nyíltsággal taglaló Csend nem dönti el, annyi azonban bizonyos, hogy olyan tünet, amely a művészt elgondolkoztatta és tiltakozásra ösztönözte. Mint a Nyugat művészét — akinek világfelfogását és életszemléletét a polgári világ humanizmusa determinálja — természetesen nem hibáztathatjuk, hogy ebben a tiltakozásban a félúton megállt, és nem próbált rámutatni a valóban létező kivezető útra.

Hiba volna Bergmantól számon kérni azt, amit nem állt szándékában megadni, s nem is állt hatalmában megmutatni. Meg kell elégednünk azzal, amit megmutatott, és ez nem is kevés. Saját szavaival élve, megadta a „negatív lenyomatot“, a fonákját mindannak, ami célt ismerő, hasznos élet, termékeny munka és emberség.

Aki Skandináviában jár, és alkalma nyílik bepillantani a svéd életbe, a látottak és tapasztaltak alapján megállapíthatja, hogy Bergman torznak érzett tükre sok valóságot mutat. Megmutatja történetesen azt, hogy nem elég a magasfokú technikai civilizáció, az utolérhetetlen lakáskultúra, a kápráztató árubőség, ha a világviszonylatban is kiemelkedő anyagi ellátottság mellett ott dúl a lélekölő versengés, ha csak a vagyonszerzés ördöge ösztökél, és közöny meg részvétlenség környezi az embert még a legszűkebb családi körön belül is. Itt, ezen a ponton Bergman realista művész, valóságot láttat: a Csend egy tülekedő, gazdagságában is sivár világ találó jelképe.