Irodalmi Szemle, 1966
1966/7 - VETÉS - Mészáros János: Búcsú (vers) - Fodor Rudolf: Táncdalfüzet
Megcsodálták a füzet gazdájának leleményességét. Minden táncdalszöveg mellé egy-egy illusztráló kép volt helyezve. Egyik-másik olyan nagy újság volt az ő szemükben, hogy hangosan adták tudtul tetszésüket. — „Milyen szép!“ — „Ügye, mennyire oda illik?“ — „De jó lenne, ha az enyém volna!“ — és hasonlókat mondtak. Olykor lopva a fiatalemberre tekintettek, aki idáig közömbös volt számukra, de hogy ilyen érdekes dolgot adott nekik, egyszeriben megkedvelték, és bizonyos mértékben rokonszenvet éreztek iránta. A fiatalember elkapta e röpke tekinteteket. Kissé szokatlan volt számára, de aztán rendre állta őket. Sőt! Férfiszemmel kezdte nézegetni a kislányokat. Végül azt a következtetést vonta le róluk, hogy eléggé meglehetősek. Különösen azon jártatta a szemét, aki mellette ült. „Eléggé formás. Olyan .. . olyan kettest megérdemel.“ A vonat megállt. A kislányok táskáik után kapkodtak. Hazaérkeztek. A mi diáklányunk az egyik kezében a táskát, a másikban a füzetet szorongatta, csökönyös és bátortalan elszántsággal. A fiatalember kérdőn nézett rá. „— A füzetet?“ A többiek már nyomultak kifelé az ajtón. Egyedül maradt. — Lajos bácsi, nem adná kölcsön ezt a füzetet? — kérte hízelegve, s közben nevetett. A fiatalembernek hosszú pillanatokra volt szüksége, hogy felocsúdjon a „Lajos bácsi“ okozta zavarából. — Mi... miért ne? Csak tessék. Egész nyugodtan. Viheti. A kislány ezeket hallva már szaladt is kifelé, de még visszakiáltotta: — Holnap visszahozom! Köszönöm szépen — és kiosont a már felfelé nyoma- kodók között a fülkéből. A fiatalember nagy érdeklődéssel fordult az ablak felé. A kislány az orra előtt villant el. Látta meglibbenni széles szalaggal összefogott dióbarna haját, szemébe tűnt formás melle, ahogy feszesen bújik meg a rózsaszínű szvetter alatt, csinos lábához is fűzött valamit. Majd lerántott az ablakot és hosszan a kislány után nézett, aki hetykén lépegetett a sínek között, — majd visszaült. Fejében furcsa gondolatok motoszkáltak. Szeme előtt megjelent a kislány könnyed alakja, s ő újból osztályozni kezdett: „Azért mégis csak jobb lesz az a kislány kettesnél... Hogy is hívták? ... Paradicsom... para ... ja! Éva! Évike!...“ — és eltűnődött mindezen.
