Irodalmi Szemle, 1966
1966/7 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - Slavko Mihalic: Versek
műfordítóink műhelyéből E gyik versének a Magára maradt Orfeusz a címe, önmagára mutatóan, beszédesen: Mindinkább kivesz fülemből az ember Szavai neszekké válnak Minden más hanggal egyenlőkké Talán valami húrtalan hegedű Visszhangzik halkan a mennybolton ... S egy merész, figyelemre méltó költői kísérlet eredményeként is. A jugoszláv költészet egy színét jelenti a három horvát költő, s egy nemzedékét is, amely ezekben az esztendőkben érte el alkotói teljességét, immár egészen közel a negyvenedik esztendőhöz. Az egzisztenciális kérdések költészetét képviselik verseik, a problémákkal vívott harcokat, az indulatok és rezignációk egy sajátos képletét — a költészet egy lehetséges megvalósulásaként. Slavko Mihalič vers az akasztófa alatt Idegen a várban mit saját kezemmel emeltem Amikor ezek a sziklák ezek a zászlók üvegesen rámmeredő szemeitek Nem is sejtik az okaimat Melyek a szerelem vagy éppen a halál okai lehetnek F,s senkinek sem fog olyan jól állni a kötél mint nekem Nem beszélek a bűnömről; mert én nem kételkedem a vár erejében Egyszerűen csak nem tudom hogyan szolgálhatna a kötél eredményesebben Bár a legképtelenebbül Ha ismerem a bátorság a reménység okait és az igazságét Néha még a képtelenséggel is jót lakmározom Különösen ha valamilyen nehéz munkát befejeztem Amitől a föld nehezül; akkor valami tökéletlent kívánok meg (Ford.: Fehér Kálmán)
