Irodalmi Szemle, 1966
1966/7 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - Bori Imre: Mai jugoszláv költők (bevezető a versfordításokhoz)
ség póztalan romantikáját teremti meg Mihalic, anélkül, hogy Lucifere akarna lenni a világnak és csábítója önnön életének. De mégis ez az élet az, ami oly szenvedélyesen érdekli, s a vers szerepét is abban látja, hogy segít az embernek felfedeznie „belső Napját", s ennek fényében az okokat, amelyek az élni akarást táplálhatják, s melyek az élet értelmét jelenthetik. A lélek 'belső és bensőséges, de egy pillanatig sem szentimentális történéseinek költészete a Slavko Mihaliéé. S éppen ezért a belső monológ szinte az egyetlen kifejezési formája, de keret nélkül. Felbukkanó és a vers végén elhallgató hang ez, amely nem tűri a tiszta dallamot, csak vágyakozik utána; egy intellektus, amely folytonosan a teljességről álmodik, s ugyanakkor annak tudatával küzd, hogy mindennek az ellenkezője is létezik. A világot ellenpontok rendszerének kénytelen felfogni, s így, ezzel a tehertétellel ostromolja meg a „való világot“, az élet jelenségeinek igazi értelméért. Nem kínál ez a költészet idillt, s nem ismeri a felhők rózsaszínét, de felrajzolja egy lélek tájait erős és kegyetlenül nyílt vonalvezetéssel, nyers faktúrával, megnyitva a szemet az intellektus modem Infernója látványának: a borongós égnek, a halak nélküli patakoknak-tavaknak, süket barlangoknak, parttalan tengereknek, körbe futó országutaknak, céltalanságok útvesztőjében célt kereső dacnak — egy Hold bevilágította tájnak, amelyben azonban a sugarak a derűs fényről és a perzselő, éltető Uapról beszélnek. Ha az emberi humanizmusnak egyáltalán lehet jelzője a „kegyetlen“ melléknév, akkor Slavko Mihalic költészetével kapcsolatban ezt a „kegyetlen humanizmust“ kell emlegetnünk, hogy versei anyagát és belső tendenciáit jelezhessük. Milivoj Sláviček iParmon érzelmesség — szokta a kritika emlegetni a jugoszláv költészetnek egy olyan vonulatát, amelyben lágyabb pasztellszíneket rak fel palettájára a mindenekelőtt szívére hallgató költői indulat. Nyilván a Csáktornyái születésű Milivoj Sláviček is ide sorolható, ha a költők egy másik csoportjába a tengerparti karszt keményebb kötésű, szigorúbb és szürkébb tónusú egyéniségeit soroljuk, vagy a nagyvárosok magányán edzett lelkeket. S dallamai is lágyabbak: az olvasóban legtovább Sláviček melódiái maradnak meg, s akkor is élnek, amikor a szavak konkrét jelentése már kikopott az emlékezetből, de még muzsikálnak, az akkordok tartóoszlopai még állnak. Mert Sláviček versei elégiák, s ha a műfaj klasszikus meghatározása nem is illik rájuk, legbelsőbb lényegükben elégikusak, a tűnt idő látványán borongnak: A fiatalság véget ért és minden halkan összeomlott A fák hallgatnak az utcák hallgatnak valahol valami hallgat s ugyanaz a tenger zúg tovább Elölről kell kezdeni mindent egy új mód lopakszik modorba valami kékség elsüllyed bennünk Hívok valami hangokat hívnak valami hangok hívásokat adok le Elbírom-e most a magányt mint régen? (A fiatalság véget ért és minden halkan összeomlott) Költészetének tárgyias indítékait jelzi ez a vers, a már-már magánemberi relációkat. A „tűnt idő fájdalma" azonban nem az öregedés tényéből születik, hanem az illúziók vesztének látványából. Az életből (Sláviček élményében) az ifjúság lázas lobogása veszett ki, a léleknek azok a fiatalos ünnepei, amelyeknek hevét az ő nemzedéke (1929-ben született) még intenzíven élte, s most hétköznapivá válásukba nem tud belenyugodni. Ha a fiatalság ideje a „csodák kora“ volt: színes és eleven, mindig új és egy volt a szenzációval. A felnőtt hétköznapjai monotonok, mindent elmosnak
