Irodalmi Szemle, 1966

1966/7 - Monoszlóy Dezső: Sivatag (elbeszélés)

— A tizennégyesnek most is úgy mered a szeme, mint amikor alszik. Kétségbeesetten ide-oda rángatja a fejét. Nagy, busa feje van, mintha az utóbbi időben a feje is megdagadt volna.

— Nyugodjon meg, nem nyúlunk a lábához, csak átkötözzük.

Nem, kedves tizennégyes, valóban nem nyúlunk a lábához, csak bevisszük magát majd a hullaházba. Na, nem mindjárt. Egyelőre még várnunk kell. S amíg eszméletén van, mi udvariasan válaszolunk minden kérdésére. Persze, mindkettőnknek jobb lenne, ha már nem lenne eszméletén, mert azon a hullaházi histórián úgysem lehet változtatni. Ezt itt mindenki tudja, az orvosok, az ápolóik, meg a takarítónők is tudják, csak ön nem tudja, s ha ebben az irányban faggatna minket, akkor erre nem válaszolnánk, helyesebben szólva kegyesen hazudnánk, mert az élőknek a halálról nem szabad említést tenni. A lábáról, arról igen, azt át fogjuk kötözni, de ezt távolról se tekintse valami rendkívüli tapintatosságnak vagy tapintatlanságnak, ez kollektív ügyintézés, ha Klári feküdne itt, azzal is ugyanígy tennénk, és ő is bekerülne a hullaházba, mert egy csomó kérdésben bámulatosan tehetetlenek vagyunk, a hullákból nem tudunk rózsaszálat varázsolni, a hullák a hullaházba kerülnek, és nem vázákban illatoznak. Szerencsére nem Klári fekszik itt, hanem maga. Klári kint beszélget a folyosó végén. És különben is, Klárinak nincs szétroncsolva a lába. Tegnap az újonnan megnyílt strandon arról beszélt, hogy milyen meleg és kellemes a víz.

— Gábor, olajozd be a hátam.

—* Parancsára, ezüstkezű sebésznő.

— Miért ezüstkezű? .. . Ja, persze, te vagy az aranykezű . ..

— Dehogyis én ... A Prof az aranykezű.

— A Prof, az egy szenilis majom.

— Akkor nem tudna operálni.

— Nem is tud,

— Ehhez te nem értesz.

— Igazad van ... Én semmihez sem értek ... Én nő vagyok.

— Igen, hála istennek, hogy nő vagy, ez az egy dolog még ér valamit.

Meleg volt, és kellemes a viz. S amikor az autóból este kiszálltak, Klári a levegőbe szimatolt.

— Valahol kalácsot sütnek.

A sivatag nem került szóba. Pedig ő nem is érezte a kalácsszagot. Éjjel is a strandról álmodott. Klári ott feküdt mellette. Ő néha belevájt a homokba, s egyre mohóbb vágyat érzett, hogy a szájába tömje. Meg kellene enni a sivatagot. Lehet, hogy már napközben is erre gondolt, de akkor szégyellte magát a többiek előtt. A strand tele volt emberekkel. Az álomban azonban nincs szégyenérzet. Lehajolt, és beleharapott a homokba. Érezte, hogy a füle is tele lesz száraz szemekkel. Nem tudta lenyelni. Klári riadtan figyelte, s egyszercsak a belgyógyász is ott termett, nagy, hosszú ujjaival mutogatott rá.

— Nézze, Klárika, az asszisztens úr homokot eszik!

De ő nem törődött a belgyógyásszal. Tudta, ha megeszi a sivatagot, akkor megbolondult. Az őrültek képzelete tele van változatossággal. Az őrülteknek a bokájukig száll le a fata morgana. De ezzel a bizakodással szinte egyidejűleg már azt is tudta, hogy nem képes megbolondulni, hogy nem bírja megenni a sivatagot, hogy csak pózból vette a szájába a homokot, hogy leleplezze a belgyógyászt és Klárit is. A leleplezésnek azonban semmi értelme sincs, és senkit se lehet leleplezni... Ha pedig senkit se lehet leleplezni, a Profot sem, Klárit sem, Gizit sem, akkor teljesen mindegy, és kezdte kiköpködni a homokot...

A többire már nem emlékszik. Az már egybefolyt az ápolónő hangjával és a tizen- hármas paciens hemoglobinjával.

A tizennégyes szobájában rettenetes bűz volt. Itt, úgy látszik, nem sütnek kalácsot. A folyosón is ez a szag kísérte végig. Gyorsan becsukta maga után az ajtót, de a tizennégyes a szobájába is bedugita üszkös lábát. Gyorsan az ablakhoz ment, és kinyitotta. Szeretett volna megfogózni valami külső képben, valami fában, vagy bokorban, de csak kórházi ágyakat látott, amelyek túlnyúltak a kórház területén, és telehintették fehér, egyforma vasmintákkal a járdát és az úttestet. Csak amikor megdörzsölte a szemét, tűntek el az ágyak. Egy trolibusz vágtatott keresztül a kórházi folyosón. Majdnem