Irodalmi Szemle, 1966
1966/7 - Fónod Zoltán: Dávid Teréz köszöntése
Dávid Teréz köszöntése Tíz éve sincs annak, hogy az ismeretlenségből egyszerre a csehszlovákiai magyar irodalmi életbe lépett, s neve azóta nemcsak a határokon belül, hanem azokon túl is ismertté vált. Irodalmi közvéleményünk úgy tartja ót számon, mint egyik legtöbbet játszott drámaírónkat. Indulására először a csehszlovákiai rádió magyar adásának rádiószínpadán figyelhettünk fel, színpadi szerzővé azonban a Hviezdoslav Színház avatta. Ritka szerencse, hogy valaki a Nagy Ismeretlenből indul, s mindjárt az ország reprezentáns színpadára érkezik. A „Lidércfény“ hozta számára az első sikert, bár a felfigyeltető mű, mely a szlovák kritika figyelmét — egy irodalmi pályázat során — felébresztette, nem ez volt, hanem egy jóval később bemutatott verses dráma, „Az asszony és a halál“. A kritika véleménye a bemutatót követően megoszlott, azt azonban mindenki elismerte, hogy tehetséges, jó adottságokkal rendelkező szerzővel van dolgunk. Első színpadi művét olvasva, Fábry Zoltán Pallasz Athénéhez hasonlította őt, aki teljes fegyverzetben lépett az irodalom küzdőterére. Azóta is küzdelmet jelent számára az irodalom; küzdelmet önmagával, küzdelmet az érvényesülésért, a jobb irodalmi feltételekért. Dávid Teréz termékeny író. Nincs olyan év, hogy a rádió, a televízió, vagy valamelyik színház ne tűzné műsorra darabjait. A legkedveltebb azonban műkedvelő színjátszóink körében. Ez már maga is siker! „Dávid Teréz ma több, mint reménység. Vérbeli drámaíró, akinek ugyan lehetnek balfogásai, sőt bukásai is, de akitől sokat várhatunk és sokat kívánhatunk“. Egy kritikusa, Gály Iván írta ezt annak idején, s valljuk meg, a prófécia bevált. Nincs okunk arrai — s Dávid Teréznek nincs is rá szüksége — hogy a jubileum ürügyén szólamos, nagy szavakat hangoztassunk, a mindig újat és többet várás igénye azonban vele szemben állandó és jogos követelmény. Érzésem szerint olykor a kelleténél nagyvonalúbban kezeljük dráma- irodalmunk hazai képviselőit, s ahelyett, hogy feltételeket teremtenénk a jobb munkára, az ösztönzés és buzdítás minimális igényeit sem elégítjük ki. Dávid Teréz munkásságáról szólva drámái közül a „Lidércfény“, a „Dodi", a „Vidor-család“, „Az asszony és a halál“ címűeket említeném, melyek ma már közismertek. Fő témája: az üldözöttek, megkínzottak, emberi méltóságuktól megfosztottak pártolása, szülők és gyermekek erkölcsi konfliktusai, a kispolgári mentalitás és az emberi értetlenség ostorozása. Finom gúnnyal, okos szellemességgel reagál az emberi gyarlóságokra, s találó vonásokkal hiteles jellemeket ábrázol és teremt. Prózaírói működése terén a két éve megjelent „Kísértetek múzeuma“, valamint a napokban könyvpiacra került „Kásahegy“ című szatirikus mű dicséri szerzője képességeit... Ha valamikor a kritika lelkesedni tudott azért, hogy a „költészet és próza után végre megszületik a drámaírás is“ (Bábi Tibor), hadd örüljünk most annak, hogy Dávid Teréz a dráma mellett a prózairodalom műfajait is sikerrel műveli. Az elmondottakhoz tegyem hozzá azt is, hogy Dávid Teréznek, úgy látszik, a „meglepetés“ is műfaja. Meglepetésszerűen, de örömünkre lépett az irodalomba, s most meglepetés számunkra a korainak tűnő 60. születésnap is. Szeretettel köszöntjük őt ebből az alkalomból, s további munkásságához egészséget és friss alkotó erőt kívánunk. Fonod. Zoltán
