Irodalmi Szemle, 1966

1966/7 - Ozsvald Árpád: Tékozló fiú (vers)

Ozsvald Árpád tékozló fiú

Nem kell a gyémántköves gyűrű, új saru, kopott köntös helyett drága szép ruha, a hízott tulok húsát kiköpi a szám.

Mióta visszajöttél a pusztaságból, lelked elszomorodott, ketrecbe zárt madár, gránátalma fanyar íze Ul az ajkadon, édes bort sem ittál atyánk poharából, tambura hangjára alig figyeltél, pedig érted volt e szokatlan vigalom, anyánk örömét meg sem érdemelted.

Én, ki ittmaradtam, nem kérve soha jussom, e röghöz szorított hűség és alázat, délibábországot soha nem kerestem, nem szegtem meg rendjét az apai háznak, borral és zenével sose ünnepeltek.

Mióta visszajöttem a pusztaságból, éjjelente vad, fojtó álmok gyötörnek, úgy érzem, mellemre térdepel a ház, a drótkerítés csuklómat sérti fel, a lámpa szeme kóbor kutyaként vigyáz.

Mért jöttél vissza, bátyám, a pusztaságból? Talán a félelem törte meg a hátad, az örök egyedüllét bús riadalma, vagy úntad már a kivert vadbika-sorsot?

Ha énekre nyitottad cserepes szádat, a sívó homokon nem volt, aki hallja, férgek és tüskék marták sebesre tested, langy pocsolyák gödre nem oltotta szomjad, sáskaeledeltöl gyomrod megcsömörlött, a délibábálmok megcsaltak volna tán?

Az egyedüllét, a magány jobban gyötört, mint a férgek, tüskék s gyarló földi kínom, mikor ittam, a csillagfényes pocsolyában anyám szeme ringott, s üdítő lett a víz, anyám lágy melléit álmodtam fejem alá s nem éreztem soha, hogy kőpárnám kemény.

A ház szigorú rendjétől szöktem el, ősi szokások tartottak fogva mégis, idegen vályúhoz szögezték lelkemet, s a bölcsekkel vitázni nem volt már erőm.

Bölcsek kara:

Mi tudjuk: szivárványúton járni dőreség, a délibáb — fénysugarak játéka csupán, a gránátalma — mirtuszfélékhez tartozó közönséges cserje, gyümölcse ehető, mi tudjuk: a szív tenyérnyi izomcsomó, a vérkeringés legfontosabb szerve, a fajfenntartás ősi szolgája — szerelem, mi tudjuk: síró anyjához újra visszatér a gyermek, a bűnös megbánja tetteit, mi tudjuk:

ősz szakállunkban bölcs pókok kuporognak, s homlokunkon agancsot virágzik az értelem.