Irodalmi Szemle, 1966

1966/7

mesterségbeli tökéletességével, hanem emberi etikájával is Donatello és Michelangelo műveinek klasszikus sorába lépett.

Közben, mintegy a monumentális plasztika margóján, megszületett müvében a „kardinális“ típusa, ez a végtelenül leegyszerűsített, lapidáris formákban belső életet élő, látomásszerű emberalak. Lénye számos változatban alakult egyre kifejezőbbé, s egy évtized folyamán elérte a szobrászat legfelsőbb határát, amelyen a plasztikai eszközök minimumával az ember és a világ, az anyag és a szellem kapcsolatának drámai ellentéteit tökéletesen ki tudja fejezni.

Manzú az ötvenes évek elején Kokoschkával együtt a salzburgi szabadidőién tanított. Ott ismerkedett meg Ingével, akinek nemes feje, befelé forduló tekintete, s lényének átszellemült vonásai megigézték. A táncosnő azóta a szobrász számtalan művében, portré- és mozgástanulmányában kél életre, s modellje azoknak a szobor-vázlatoknak is, amelyeket „sztriptíz“-nek nevez, s amelyek rodini mozgalmassággal ábrázolják a vetkőzés szépségét és varázsát.

Az Irodalmi Szemle mai számát Giacomo Manzú műveinek reprodukcióival illusztráljuk. Válogatásunk a művész alkotómunkájának legújabb fejezetét fogja át, de a múlt év folyamán készült szobrain kívül bemutatja néhány korábbi rajzát is, hogy a Lenin-díjjal kitüntetett nagy olasz szobrász egyénisége gazdagságáról és művészetének értékeiről egyetemes képet adjon az olvasónak.

(T.)

Giacomo Manzú: Vetkőzés közben, bronz, 1965