Irodalmi Szemle, 1966

1966/1 - ANKÉT - Jaroslava Pašiaková: Avantgardista törekvések a magyar irodalomban

De még 1928-ban sem adja fel a reményt, hogy meggyőzze nézeteinek helyességéről az ifjú nemzedéket, amikor a Munkában kijelenti, hogy újra kell értékelni az elmúlt kor történelmi eseményeit, a munkásosztály taktikai és stratégiai hadmozdulatainak eszközeit s a bukás szubjektív és objektív okait. (A magyar proletárdiktatúra bukására utal!)

Ebben az időben bátor probléma- és kérdésfelvetése — művészi és politikai téren egyaránt — élénk visszhangot keltett a baloldali értelmiség körében. A Munka első munkatársai József Attila, Illyés Gyula, Zelk Zoltán, Déry Tibor, Vas István voltak. De nem sokkal azután, hogy Kassák kifejtette a szocialista művészettel kapcsolatos régi és új nézeteit, ezek a művészek elszakadtak tőle, és önállósultak az Egység, Szép Szó és más folyóiratoknál.

Illyés ezzel szemben emigrációja idején a III. Internacionálé érdekszférájába tartozott. Kassák azonban az emigrációból — minden fenntartás ellenére is — változatlan internacionalizmussal tért vissza, Illyés pedig szürrealista korszaka után nemzeti irányba fejlődik, szívósan keresi a legegyszerűbb, a leghitelesebb kifejezési formákat. Hazatérése után az akkoriban szociális téren annyira elnyomorított magyar népet látva, fokozott felelősségtudattal érzi át költői elhivatottságát. Saint Exupéry szellemében („az ember a szívével lát, nem a szemével“) eljutott oda, ahová el kellett jutnia. Bizonyára hatással voltak rá mind a gyermekkori visszaemlékezései, mind a saját nézetei. „Fokmérőm mindenre az volt, hogy mekkora bennem a szellem erőfeszítése. Mindenkitől azt a legfelsőbb határt akartam, ameddig én már eljutottam, onnan a további utat!“ (Hunok Párisban 111. oldal).

Ezt a mértéket és ezt a követelményt mindenekelőtt önmagával szemben alkalmazta. Ezért érthető, hogy nem tarthatott ki mereven egyetlen irány mellett sem, csupán addig, amíg túl nem jutott rajta. Nagyon jól vázolta és elemezte a háború utáni magyar avantgardista irodalom helyzetét, és ezen belül a saját feladatát is a „La litterature hongroise, dite jeune“ című cikkében, melyet francia eredetiben jelentetett meg Kassák lapja, a Dokumentum, 1926 decemberében. A Dokumentum 1927 márciusi számában jelent meg egyetlen publikált szürrealista hitvallása is „Sub specie a eternitatis“ cím alatt. Idézek belőle pár gondolatot: „Csak a fájdalom visz előre. Hallom a fegyveresek lépteit, s nem mozdulok. Egyedüli menekvés, ha szembeszállók velük, a fegyveresekkel, a vérrel, a nappal, a napgyötörte vidékkel. Tapasztalataink vannak arra, hogy a hangsúllyal kiejtett szó előtt milyen gyáván húzódnak vissza a kaotikus jelenségek szörnyei, arcpirulva sorakoznak a parancsszó hallatára. Csak szellemünk bátorságától függ, hogy kipusztítsuk és újra népesítsük a földet... Gyávaságunk volt minden bukásunk oka“. — Természetes, hogy az így gondolkodó költő túlságosan komoly és felelősségteljes volt ahhoz, hogy beérje — a támadó szelleménél fogva a jelentős, de mégiscsak drasztikusan játékos — dadaizmus gesztusával. Nyomát sem találjuk ennek Illyés fejlődésében. Annál jobban hatott rá a szürrealizmus bátor és nagy lázadása, kiállása, minél jobban kapcsolatba került a szürrealizmus az egyidejű tudományokkal és filozófiával, konkréten a freudizmussal. Ez utóbbi nem is annyira szexuális vonatkozásaival, mint inkább az emberi lélek álomvilágának és tudat alatti énjének felfedezésével hatott rá, mely hozzásegítette a művészeket, hogy megértsék a valótlan valóságok csodálatos világát, talán éppen azért a legvalóbb világot, mivel ez a legtitokzatosabb. Leleplezte előttük, hol találkozik a tudatalatti a tudattal, a tudatos az ösztönössel, és általában az ember lélektani fejlődésének különös kiszámíthatatlanságát. Az emberi lélek e „szabálytalanságainak“ vagy inkább „meglepetéseinek“ első művészi szeizmográfjai Rimbaud és Apollinaire voltak.

Illyés szürrealista tanulmányai — egyenesen azok szülőföldjén — szükségesek és gyümölcsözők voltak, de nem jelentettek csúcsot a költő fejlődésében. Minél erősebb volt a francia hatás, annál erősebben nyilvánul meg nála a nemzeti érzés, annál mélyebbre gyökerezik benne a nemzeti tudat, s a már amúgy is erős felelősségérzete, hogy népe szószólója legyen.

Kassák esetében ellenkező jelenség tanúi lehetünk. Igen figyelemreméltó, hogy Kassáknál egyáltalán nincs jelen a hagyományos magyar messianizmus — a magyar nemzet Közép-Európában betöltött különleges nemzeti és szociális elhivatottságának „tudata“, amely annyira jellemző a népi írókra, akikhez később Illyés is tartozott. Kassák nagyon is távol áll ettől, és számára teljesen idegen a szűk látókörű nemzeti öntudat érzése. Magyarázatát találhatjuk ennek önéletrajzi regényében is, az „Egy