Irodalmi Szemle, 1966

1966/6 - Bogdánfi Sándor: Nyári nap

Kati persze jót mulat, érzem, hogy rázza a nevetés, itt, mellettem. Drágalátos unokabátyánknak pedig se híre, se hamva. Dögölj meg, Tomi!

A hosszú most hallgat. Várja a hatást. Azért se szólok egy szót se. Pukkadj meg, huligán!

A csönd most jólesik. Langyos széljárat kezdi simogatni a hátam. Könnyeim lassan felszáradnak. Szipákolok egyet-kettőt, s várom az újabb pimasz támadást. Miket fog még mondani ez a szörnyeteg?

— Elmentek — mondja Kati, s feltápászkodik.

— Végre — sóhajtom, s én is felállók.

— Gyerünk a vízbe.

— Gyerünk.

Háton úszom a selymes vízben, a nyárfák fölött világoskéken szikrázik a felhőtlen nyári ég. Jaj de jól érzem magam! Minden lebeg, a víz, a föld, az ég, s úgy érzem, magam is súlytalanul lebegek, amikor hirtelen lenyom valaki a víz alá.

Prüszkölök, dörzsölöm a szemem, készülők a védekezésre, rémült félelemmel. A hosszú biztosan itt van a víz alatt valahol. Végem van. Képes belefojtani a vízbe.

Nem.

Tomi van itt. Ő nyomott a víz alá.

— Hülye! — mondom boldogan Tominak —, hát te vagy?

Katival összefogunk, és együttes erővel a víz alá nyomjuk Tomit, aztán ő gyömöszöl bennünket a mélybe, fogócskázunk, versenyt úszunk, fröcskölőzünk, lubickolunk, mintha eggyé váltunk volna a hullámokkal.

Lihegve mászunk ki a medencéből. A víz csöppekben gurul le rólunk. Tomi átkarol bennünket, úgy vonulunk a fagylaltoshoz.

Végünk van.

A két huligán hosszú léptekkel jön velünk szemben.

Szerencsére fegyvertelenek. Csak egy kis úszónadrág van rajtuk. Dús hajzatuk tapad a víztől. Mi lesz most?

A hosszú erősen nézi Tomit, és megszólal:

— Hallo, Tom!

— Hallo — válaszolja Tomi.

— Vigyázz a menyasszonyomra! Este majd eljövök érte.

Mennek tovább, mi is megyünk, ellenkező irányban.

— Diáktársaim — magyarázza Tomi. — Az a magasabbik a legjobb tanuló az egész egyetemen. Nagyszerű, okos fiú.

Katival egymásra nézünk.

Hallgatunk.

Esteledik már, mire hazaérünk. Fényreklámok csillannak, gépkocsik suhannak a pesti utcán. Egy rikkancs kiáltozik a sarkon. Üjvidéken most kezdődik a korzó.

Tomi búcsúzik tőlünk. Az utca túlsó oldalán a hirdetőoszlop mellett megpillantom az ismert alakot, a hosszút, s melléragasztva a kisebbiket is. Integetnek.

Alig várom, hogy a felvonó felkússzon velünk a negyedik emeletre. Berontok a lakásba, nem köszönök senkinek, végig nyitva hagyom az ajtókat, rohanok az ablakhoz.

Ott állnak, lent a hirdetőoszlop mellett.

Felfelé néznek, majd kitörik a nyakukat. A kisebbik a szájába veszi két ujját, s élesen fütyül.

Visszalépek az ablaktól, belevetem magam a fotelba, s arra gondolok, hogy ez a nap is elmúlt, még mindig nem vagyok tizenhat éves, velem nem történik soha semmi.

Milyen szeme is volt annak a hosszúnak?

Nem tudom.