Irodalmi Szemle, 1966
1966/6 - Tőzsér Árpád: Három vers
Tőzsér Arpád kettős űrben Hajad tüze elharapózik szobám padlóján. Szétfrecseg, kiolvad belőled a hűség, s az én hajam is ég veled. A csillag-idő percnyi kéjt szült, véges létet a végtelen. Űrt dajkál most, s alteregója hasonlóan: az értelem. Dologgá válik élet árán szerelem, tisztaság, piszok — Szenesedem, a semmi vár rám: öledben serceg a titok. Kerengek kettős űrben árván, s szülöm, mi benned hinni fog. vita az emlékezettel Az emlékezetünk beköltözött pontos könyvekbe, fényes színházakba, írók vigyáznak rá hivatalból, hogy minden reggel visszatapintsunk a bennünket kilökő szeméremajkakra. Ha van mit enni, a haladás kaland csak, az ész hozzá nem valós alap. Az embert egzakt etikák vigyázzák, s hogyha lázadva fű, fa akar lenni, emlékezete torkába harap. ars poetika A szavak szót fogadnak az ezredéveknek a köveknek a csillagködöknek a tömlőbelűeknek Szent Ágostonnak a Simonból lett Péternek a kultúra szóra pisztolya után nyúló Goebbelsnek ha Galilei háromszáz éve nem mondja hogy tnégis mozog az elefántok nyögve tartanák tovább a két oldalt tésztaként lelógó földet melyről időnként le-lehullna a semmibe bukna egy ország egy erdő egy tenger egy porszem hol a nyelv amely úgy ég mint húsunk hol a szem amely szavak nélkül lát s hol az értelem mely csillagfémként értelmet érint s új csillaggá forr A szavak szót fogadnak az ezredéveknek a politika poetika esztétika hangtan szótan eltakarják a való világot Egyedül a költők próbálnak úgy szólni ahogy a gomba puhán kibuggyan a sárból ahogy az akác virágzik ahogy a mennykő kiröppen de nekik is csak kedvesük égő combjai között sikerül néha.
