Irodalmi Szemle, 1966
1966/1 - DISPUTA - Vladimír Mináč: Egy nemzet él itt (II.)
Pálffy gróf és miniszterelnök — tehát ellenség. De Paulíny nemes — az okiratokban így írja alá nevét: de Tőre et Tótmegyer. Tehát Pálffynak urambátyja és barátja. Különböző a politikai érdekük, de sok közös vonásuk van: szeretik a bort és a cigányt, a kaszinóba járnak tarokkozni és biliárdozni: hasonló magyar allűrjeik vannak. Nos hát, Pauliny saját politikai ellenfelétől és nemesi urambátyjától felettébb fontos hírt tud meg. Leül az asztal mellé, és írni kezd, csakhogy nem Franciscinak vagy Hurbannak, hanem „drága barátnőjének“, a széplelkü Marina Hodžovának. S mindjárt javaslatot is tesz arra, hogy Mikulásból — a drága barátnő éppen ott lakik — legyen királyi város, és a királyi városból a Matica székhelye. Kevés híján ez a hajlandóság — egyébként erényes, nemzeti és fennkölt, mint a Vajanský-féle személyeknél — Mikulást a szlovákok fővárosává tehette volna: a történelem az érzelmek vékony szálán is függhet. Milyen jól lehet pletykázni a falusi plébánián! A viaszos padló puhán ragyog, a csi- bukok füstölnek, meggypálinkaillat terjeng. Itt meg lehet tudni azt, hogy Bobula a magyaroktól megvesztegetési pénzt kapott, mégpedig nem akármilyen összeget: 4000 aranyat, hogy Mallýnak hivatalt ígért Andrássy, hogy az Üj Iskola minden egyes tagja niemand, politikai stréber és ügynök. De még az Új Iskolából származó fiúk sem tűrik meg oly egyszerűen az ellenvetéseket: „Bizonyára azt gondolja — írják Francisciről, akinek autokratikus terhét képtelenek voltak elviselni —, hogy azok a regruták állnak előtte, akiket Bach idején kíméletlenül besoroztatott“. A sértődött Hložan- ský így ír neki: „Önről annyi kellemetlen hír kering, hogy borzasztó“. El tudjuk képzelni, milyen hírek voltak ezek; annál is inkább el tudjuk képzelni, mivel szlovák társadalmunkban a pletykák tekintetében semmi változás nem történt — kivéve azt, hogy minden terjedelmesebb és nagyméretűbb. Akkor is — ugyanúgy, mint gyakran manapság — a pletykák objektív politikai erővé változhattak. Akkor is — mint mostanában — a vita során az érvektől viszonylag gyorsan szitkokra tértek át. A már többször említett Hložanský, a géniusz vonásaival megáldott tehetség és az őrült vonásaival rendelkező különleges ember, az exjezsuita és „félnémet“, amint ezt önmagáról mondja, egyaránt áldozatkész és becsvágyó — egész vagyona a Fehér- Magyarország eszméjére ment rá — mindenkivel szakítva, haragosan üt jobbra és balra: „Mert Ferienčik ökör marad akkor is, ha egészen Mártonba fogjátok hajtani“. (Ez kommentár a Pest-Budai Tudósítások Nemzeti Újsággá történő átkeresztelése alkalmából.) Item: „Sí suisti Budae Asinus Scti Martini non aris equs“. S még: „Ferienčik, az a Bach-huszár, nem az emberek, hanem az ostobák és szamarak számára írta cikkeit“. Franko Sasinek, kon- kurrense a történelemtudomány területén, számára ignoráns; Záborský öreg nemzeti bűnös és ősz intrikus. Ez bizonyára görbe tükör; de mégis valamit, valami közelit és családit tár fel: e szitkok mellett teljesen otthonosan érezzük magunkat. A levelekben, az akkori szlovák életnek ebben az enciklopédiájában, nemcsak szitkok és pletykák, hanem elsősorban panaszok, az igazi nyomorúság hangjai vannak. A nemzeti ügyért biztos egzisztenciával fizettek; sokan Stúr eredeti baráti köréből „az élet kényszerétől hajtva“ hátat fordítottak a nemzet ügyeinek. „A mi papjaink tehenek, s ami emellett még a legfájóbb, nagyobb részt Štúr neveltjei“. Vagy így: „Rossz, hogy szétszóródtunk, és nem is ismerjük egymást, mivel azok, akik voltak, már megint köpönyegforgatók lettek, ménkő üssön az anyjukba, jóformán nem is tudja az ember, hogy kire bízza magát“. Tulajdonképpen nem is a köpönyegforgatásról van szó — legalábbis kevés esetben. A köpönyegnek házikabátokra és pongyolákra való felcseréléséről van szó; Štúr baráti köre is öregszik, családot alapít, gyermekeket nemz: befelé fordul. „Papságunk szörnyűoblomovizmus ebben a korban“ — panaszkodik Daxner Hurbannak. Óh, kegyetlen megélhetés: az öntudatos szlováknak csupán a szüntelen üldözéshez, egyik helyről a másik helyre való áthelyezéshez, a magyar asztalról származó legszegényebb csontra volt joga. Azok, akik kitartottak, csaknem szentek voltak: mert ez esetben nem egy napról, stm egy évről, hanem egyes esetekben évtizedekről volt szó. Csaknem szentek, s teljes biztonsággal apostoli módon szegények: „Hangsúlyozom — írja Francisci, a memorandisták vezére —, hogy én egyszerűen azért nem tudok elmenni, mert nekem ilyen hihetetlen hosszú útra nincsenek anyagi eszközeim“. (Olyan gyűlésről volt szó, amely fontos lehetett volna a szlovák mozgalom további sorsa szempontjából; s a „hihetetlenül“ hosszú út Rőcétől Eperjesig vezetett. A maticai évek második vezéralakja, Daxner, így ír Franciscinak: „A Tudósítások előfizetési díját nem tudom neked megküldeni, mert nincs miből. Ha hitelemet meg tudod hosszabbítani, tedd meg, s legalább a Tudósításoktól ne fossz meg engem". Érzik önök az elkeseredettség hangját? Viaskodni a mindennapi piszkos és ragadós nyomorral, s minden erőt reménytelen ügynek szentelni: ez minden bizonnyal erkölcsi nagyság. S ilymódon, még ha a takaró alá is, az elfordított arcra is tekintünk, nem látjuk a hullá-