Irodalmi Szemle, 1966
1966/5 - FIGYELŐ - Kovács Vilmos: Holnap is élünk (regényrészlet)
Imre értetlenséggel vegyes restelkedéssel nézett rá, aztán megvonta a vállát. — Hát megmondom az igazat, komám. Én is. Olcsóbb, tudod. A kenyérnek útja van. Az embernek is útja van. És a kenyér elkíséri ezen az úton. Hogy kellene elkísérni útján a kenyeret? A kenyeret, amely istentől adott szentségből megszokott emberi táplálékká és állatok olcsó étkévé vált? Tegnap éjjel fagyott. Ma is egész nap fagyott. Az utcák jéggöröngyösek, a járdák síkosak. Vajon mennyibe kerül egy új télikabát? Mert ezt bizony megviselte az a két lembergi tél, meg a többi itthon. Újonnan is eléggé hitvány volt, de jó, hogy ilyenre tellett a stipedniurná- ból. Az övé, a régi, az sokkal jobb volt, mint ez, de azt Ildi közben odaadta Árpinak, az Árpiét pedig átalakíttatta a gyereknek. Ennek a két zsebe is lyukas. Nem lehet bennük cigarettát tartani. Be kell tenni a nadrágzsebbe. És ha rá akar gyújtani, akkor ki kell gombol- kozni, kotorászni a zsebben, pedig az ujjai is meggémberedtek a hidegtől. Kutya hideg van, annyi bizonyos. Van még egy negyedórája. Kényelmesen odaér. Giziké persze hazudott tegnap. Nem, Giziké nem hazudik, csak összekeveri a dolgokat. Giziké sem szereti, ha belelátnak, nemcsak Márta. Márta sem tudna hazudni. Az egész biztos. Vajon most mit mondott az anyjának, hová megy? Megmondta volna az igazat? Vajon mit mondott volna ő a... hogy is hívják?... Mariska néninek, ha Márta történetesen kijelenti, hogy: „Nem mehetek, Gábor. Gyere el hozzánk, és kérd meg anyámat, hogy engedjen el veled“. Nos, mit mondott volna, Ka Mariska néni megkérdezi: — Mondja csak, fiatalember, kicsoda maga tulajdonképpen ? — Én Somogyi Gábor vagyok, kezét csókolom ... Nem, a kezétcsókolomot ki kell hagyni: — Én Somogyi Gábor vagyok, festőművész, a szövetség tagjelöltje... Igaz is, a minap Kijevből újra bekérték az iratait. Tóni azt mondja, hogy két hét leforgása alatt biztosan felveszik. Hogy is menne tovább? — A! Szóval maga az, akiről annyit beszélnek a városban, aki otthagyta a családját, és összeszűrte a levet Rétinek, annak a tisztességes kereskedőnek a feleségével? És maga még be meri tenni a lábát az én házamba? Na, hordja el magát innen, fiatalember, míg szépen van! Mit gondol maga, kicsoda az én lányom? Mit gondol maga, én ilyen latroknak neveltem a lányomat? Ismerem én a maga fajtáját. Tudom én, mire kell magának az én lányom. De abból nem eszik, fiatalember. Na, menjen szépen dolgára. Jobban tenné, ha visszamenne a családjához ... Megtörülte a homlokát. Szóval, így állunk, drága barátom, Gábor! Hogy mondta Tóni? Igen: „Múlik a nyár...“ Nagyszerű. Volt idő, mikor visszaadtad a nyomozótisztnek az első pofont, és ott a barakkban egy darab kenyérért össze mertél verekedni az életfogytiglanra ítélt Zsorával, és nem féltél, hogy éjszaka leszúrnak, mint Bel- kint, az ítélőbírót meg Vanyát, a ragyás képű milicstát. Volt idő. Volt idő. De múlik a nyár, Gabi öcsém, múlik. Hirtelen megtorpant. Márta. Az arca természetellenesen fehér, a szeme meg olyan, mint két zöld csillag, amely ráfagyott a téli égre. — Régen vársz? — kérdezte. — Ugye, megfáztál? — Egy kicsit. Régen kijöttem, mert nem tudtam, hogy te Moszkva szerint mondtad-e az időpontot, és nem akartalak megvárakoztatni. — Te gyerek, te! Hiszen te megfagytál. Ilyesmit... Most hová menjünk? — Te hová akarsz menni? — Én? Én nem tudom. — Üljünk be valamelyik autóbuszba, és hadd fuvarozzon bennünket. Jó? — Hát persze, hogy jó. Minden jó, csak az nem, hogy te megfáztál. Az autóbuszban látta csak, hogy Márta egész testében remeg. — Ez jó hosszú járat — mondta Márta. — A röptérről az állomásig. Te ültél már repülőgépben? — Még soha. Furcsa, nem? A huszadik században. — Ritkán utazgatsz? — Ritkán. Nincs hová. Pénzem sincs. Van egy barátom. Az Urálban lakik, egy most épülő gyárvárosban, az mindig hív, hogy látogassam meg. Lehet, hogy a nyáron elmegyek hozzá. — Az nagyon hosszú út. — Vannak sokkal hosszabb utak, Márta. Te, neked még a hangod is reszket. Nem akarsz elülni az ablaktól? — Nekem jó itt. Milyen utakról beszélsz? — A hosszú utakról. Vannak olyan utak, tudod, amelyek nem valahová visznek, hanem valahonnan elvisznek bennünket. És vannak
