Irodalmi Szemle, 1966

1966/5 - FIGYELŐ - Kovács Vilmos: Holnap is élünk (regényrészlet)

ejtett parázs váj magának ... Vajon mivé lett ez a hit? Kiégett-e útban a Kárpátoktól Szibériáig, vagy maradt még belőle annak a földnek, annak az álomországnak is, amelyért apját földig verte a csendőrpuskatus?

A reggelinél megkérdezte az édesanyjától:

— Édes, apánktól nem kaptunk annak idején egy levelet sem?

Az anyja tekintete egy pillanatra megállt a tányéron.

— Nem, fiam — mondta. — Hogy kaptunk volna? Megmutattam volna neked. Csak azt a hivatalos írást kaptuk, hogy meghalt. Szervi szívbajban. Pedig a szívére sose panaszkodott annyira. Inkább a veséjét fájlalta mindig .. . Mondd már, fiam, nem tudnád kijárni, hogy valami kis nyugdíjat kapjak utána?

— Nyugdíjat?

Az anyja azt sorolta, hogy az öreg párttagok közül hányan kapnak már nyugdíjat.

Margit ma igen elsózta ezt a szalonnás rántottét. A szalonna egymagában is sós, ő meg még biztosan a tojást is megsózta.

Nyugdíjat? Miért adnának nyugdíjat az anyjának, hiszen az anyja még bírja a munkát. Az anyja? Még a hetvenévesek is megfogják a kapanyelet... Az apja után sem jár neki semmi, hiszen az apját nem rehabilitálták. Nem élte meg a rehabilitációt. Meghalt. Elég gond volt az élőkkel, akik előtt megnyitották a táborok kapuját, és kezükbe adták az írást: Letöltött tíz évet, tizenötöt. .. Ártatlanok! Csak ők voltak ártatlanok? Bak Ignác annak idején csak egy fél zsák krumplit lopott a közösből, és öt évet kapott érte. Elrettentő példát csináltak belőle, és Bak Ignác nem töltötte le az öt évet. Meghalt. Igaz, hogy ő beteg is volt. Tüdőbajos. Ott szerezte a betegségét. Itthon is meghalt volna. Valamivel talán később. Még rehabilitálni se lehetett, hiszen a betű szerint vétett a törvény ellen. De az élet kárpótolta valamivel a családját. A fia kiszolgálta a katonaságot, a városban dolgozik, és házikót épített az anyjának, itt van az alsósoron, igaz, de mégiscsak kikerültek a pincelakásból. És a mindennapoknak megvan a maguk gondja, sok-sok apró gond, és a nagy fájdalmak mep a belőlük születő és a megoldás felé siető nagy problémák lesántulnak a mindennapi gondok apró göröngyein.

— A nyugdíjból, azt hiszem, nem lesz semmi, édesanyám.

— Hát nem is azért mondom én, fiam, hogy nagyon rá vagyok utalva, csak gondoltam, hogy jár. Megvagyunk mi hálistennek, sose legyen rosszabb. Ha meg ez a jány férjhez megy, lök majd tán nekem egy darab kenyeret úgyis.

Igaz is! A Moszatnak udvarolnak. Hát persze. Huszonkét éves, nagy lány már. Miért ne menne férjhez? A Viktor jóravaló fiúnak látszik. Teste-lelke csupa kicsattanó egészség. Aszta-- los. A városba jár be dongókerékpáron. Ha jól sejti, Margitnak tetszik a fiú.

— Hát aztán hozzáadná édesanyám?

— 0, fiam, kérdezik is ezek a mai lányok. Meg aztán miért ne adnám hozzá? Derék fiú, kenyér van a kezében.

— Deréknek derék, csak azért mondom, hogy az apja kondás volt. Sorkosztos kondás.

— Hát aztán! Azt már nem nézik, fiam, hogy kinek mi volt az apja. Fő az, hogy derék fiú legyen.

— Ha így van, akkor jól van, édesanyám.

— Van, ahogy van.

— És mondja csak, gagónak hívják még a gólyát, édesanyám?

— Gagónak hát.

— A denevért meg tündelevénynek?

— Annak.

— És ha rossz a kenyér, akkor még mindig csak azt mondja rá, hogy: „Ö, hogy még a kőfalon is teremjen ilyen?“

— Azt, fiam.

— Nem szidja?

— Már hogy szidnám! A kenyeret a jó icten adja, fiam. Szentség az. Már hogy szidnám! Nem etetem én a disznóval sem.

— És sokan etetik a disznóval?

— Elegen. Mindennap a várost ülik. Zsákszámra hordják haza a fekete kenyeret. Jobban jönnek ki vele, mintha tengerivel hizlalnának. Én nem csinálom. Eleget vert engem az isten úgyis.

Amikor édesanyja fekete kendővel a vállán és zsoltároskönyvvel a kezében kilépett az udvarra, még mindig leendő sógorára gondolt, akinek sorkosztos kondás volt az apja, akihez anyja azért adná hozzá Margitot, mert derék fiú; meg a kenyérre gondolt, amely istentől adatott szentség volt valamikor, s amelyet ma zsákszámra vásárolnak a városban, és disznót hizlalnak vele.

Az anyjára nézett.

— Megyek, fiam — mondta restelkedve. — Apád mindig szidott érte, de én már csak így halok meg az én hitemben.

De a változás még mindig áll!

Itt van például ez a Kacsó Imre, a brigádvezető, akivel valamikor egy padban ült. Nézett rá, és kereste az örökké munkálkodó idő nyomait a szemében, a szavaiban.

— Hát elengedted az asszonyt a templomba?

— kérdezte tőle.

— Mit csináljak vele? Meg se lehetne kötni. Szent asszony az. Ha meg hazajön, úgy káromkodik, mint egy kondás. Mondom is neki, de csak néz rám, nem1 érti. Hagyj békét, komám, még a jányom is megy. Mióta ruhája van, nem