Irodalmi Szemle, 1966

1966/5 - FIGYELŐ - Deme László: Nyelvi és nyelvhasználati gondjainkról

Mégis megesik, hogy egy-egy írónak (akár szépírónak, akár közírónak) sajátos nyelvéről beszélünk. De akkor tulajdonképpen egyéni nyelvhasználatára gondolunk. Egyéni, saját nyelve lehetne éppen valakinek, de akkor nem volna a nyelvközösség tagja, s nem írhatna a közösségnek, legföljebb önmagának. Az író nyelve: annak a társadalomnak közös nyelve, amelyiknek ír, amelyikre hatni kíván, azáltal, hogy tükrözi. Ami az írónál egyéni lehet, ami valóban sajátja, az nem nyelve, hanem nyelv- használata.

Csakhogy magának a nyelvhasználatnak sok objektív és szubjektív tényezője és kötöttsége van. Emeljünk ki ezekből kettőt, a legfontosabbat. Az egyik objektívabb, a másik szubjektívabb természetű, de mindkettő sokszorosan kötött önmagában is.

Az első: a megfelelő szintű nyelvismeret. Azt gondolhatnánk: ezt a kérdést fölösleges is fölvetni. Hiszen természetes, hogy aki valamely nyelven a toliforgatásig jut, az kellően bírja azt a nyelvet, amelyiken ír. Ez azonban nem föltétlenül áll így. Más dolog a nyelvet a mindennapi társalgás fokán tudni, s megint más dolog a magas szintű közlés céljaira aprólékosan ismerni;' akár szépírásra gondolunk, akár publicisztikára. Amikor azt mondtuk: a nyelvi eszközöknek társadalmilag rögzített értékük van, nemcsak fogalmi tartalmukra gondoltunk. Magasabb szinten ez már sokféle használati kötöttséget is jelent: erősségi fokot, hangulati hatást, számtalan egyéb apró tényezőt.

Itt értünk el azoknak az árnyalatoknak a birodalmába, ahol már bizony könnyű eltévedni. Csak egy egyszerű példára gondoljunk! A köznapi beszédben szinte egyre megy, hogy valami magaslik-e vagy magasodik. Ámde már a gondos újságírónak éreznie kell, hogy a kettő mégsem egészen azonos. íme: ,,A levélhalom ijesztően magasodik már asztalomon“, ebben az ige dinamikus mozzanatú, s azt jelenti: „egyre magasabb lesz". De ha azt írom: „Ijesztő levéihalom magaslik asztalomon“, statikus mozzanatú igét használtam, vagyis azt mondtam: „ott van, és magas“. És a kettőt nem szabad fölcserélni; és tudni kell azt is, hogy a hegyek egész nap sötétlenek a látóhatár szélén, de csak estefelé sötétednek. — S a mindennapi társalgásban talán azzal sem törődünk, hogyan meséljük azt: „Amikor hazamentem, eleredt az eső“, vagy: „Amikor mentem haza, eleredt az eső“. Szomszédasszonyunk megérti így is, úgy is. De az igényes használónak már tudnia kell, hogy az egyenes szórendű alak, amelyet az első esetben használtam, befejezett értékű

(azaz hazamenésem lezárulta után kezdett esni, s így nem áztam meg); a fordított szórendű, a második viszont folyamatos csélek- vést jelöl (tehát hazamenésem közben ért az eső, s ennek megfelelően meg is áztam).

Csak a nyelvi eszközök értékének pontos ismerete segíthet bennünket abban, hogy nyelvhasználatunkba minden elem mindig a szokásos értékében kerüljön!

De ha mindig és mindenben csak a nyelvszokást követnénk, beszédünk és írásunk unalmas sablonokba szürkülne. A nyelv gazdagsága lehetőséget nyújt arra, hogy eszközei között pillanatnyi gondolatunknak, hangulatunknak, szándékunknak megfelelően válogassunk. Nézzük egy egyszerű példán! Nyelvismeretünk révén tudjuk, hogy egyenes ági felmenő rokonaink között annak a férfinak, akitől közvetlenül származunk, többféle megnevezése lehet; például: az apám, az atyám, az öregem, a faterom, és így tovább. A kellő szintű nyelvismeret még arról is számot ad, hogy ezek közül az első közömbös, a második emelkedett, a harmadik bizalmas-családias, a negyedik kissé lebecsülően bizalmaskodó árnyalatú. Mire jogosít bennünket itt a válogatás lehetősége? Arra, hogy a felsorolt négy lehetséges elem közül minden mondatunkba azt tegyük, amelyik hangulati szándékunknak a legjobban megfelel. De erre nemcsak jogosít, hanem kötelez is!

És persze itt már nemcsak a válogatás fontos, hanem az egybeszerkesztés is. Azt mondtuk: a nyelv gondolatközlő eszköz. Ezért nem elég, ha mi magunk tudjuk, mit gondolunk; az olvasónak is hajszálpontossággal ugyanazt kell gondolnia és éreznie mondatunk láttán. Minden nyelvi eszközt, minden szerkezeti formát úgy kell megválasztanunk és egymás mellé illesztenünk, hogy eredeti gondolatunkat híven tükrözze, rezdületnyi pontossággal közvetítse. Ennek a mondatnak a szerzője is nyilván tudta, mire gondolt, amikor leírta egy novellában: „Az asszony keble hevesen hullámzott, majd elindult az ajtó felé“. De nem gondoskodott arról, hogy kifejezésformája adekvát legyen, valóban eredeti gondolatát fejezze ki, azt közvetítse az. olvasónak.

Mi tehát a beszéd, s ennek sajátos és magasrendű válfaja: az írói munka? Nem más, mint gondos válogatás a nyelvi eszközök és formák készletében, egyrészt magukban hordott értéküknek, másrészt a pillanatnyi közlési szándéknak megfelelően. így hát nem az a „legény“, aki kitalál, hanem aki megtalál: aki olyan jól ismeri a nyelvi lehetőségeket, s annyira pontosan érzi gon