Irodalmi Szemle, 1966

1966/5 - FIGYELŐ - Deme László: Nyelvi és nyelvhasználati gondjainkról

fogom is még —, fontos tükrözője az életnek, sőt ha jó, akkor hatótényezője is; de a publicisztika meg a mindennapok nyelvhasználata maga az eleven élet. Ehhez igyekeznék ezekben az írásaimban azt megadni, ami megfigyelésem szerint a legjobban hiányzik: egy kis távlatot a hétköznapi nyelvi munka, a közelről aprónak s gyakran egymástól függetlennek tűnő problémák mögé. S ha ez sok részletében merő „elméletnek“ látszanék, gondoljunk arra, hogy az elmélet a gyakorlatból van, mégpedig a gyakorlatért; s így ha az egyes jelenségek mögött mélyebb okokat és összefüggéseket fedezünk fel, az nemcsak tükrözi a valóságot, hanem alakítóan és alko- tóan vissza is hat rá.

Közleményem címében — egyesek számára talán szokatlan módon — külön említem a nyelvet és a nyelvhasználatot. Nem szándék- talanul: más az egyik és más a másik; és másfajta problémákat vet fel mind a kettő.

— Talán nem is árt, ha legelőször ezt a két dolgot vesszük szemügyre, jellegükben és egymáshoz való viszonyukban egyaránt.

1. Mit is tudunk a nyelvről? Tulajdonképpen mindent; és alig valamit, mert nemigen gondolkodunk el rajta. Ügy vesszük, mint a levegőt: van, használjuk, nélküle nem is élnénk; mindezt tudjuk róla, — és az a szóláshasonlat, hogy „Olyan vagy nekem, mint a levegő“, mégsem a megbecsülés jele, hanem épp a semmibe vevésé.

Hát gondolkodjunk el most az egyszer!

Ha a nyelvről ismert marxista meghatározást a magunk céljaira kibővítjük egy kissé, valami ilyesféle definíciót kapunk: „A nyelv a társadalomban élő embereknek konvencionális jelekből álló gondolatközlő eszközrendszere“. Látszólag talán nem is mondtunk semmit vele. Pedig a mélyén ott van minden, ami a nyelvet egészében és részleteiben jellemzi, ami működésének és fejlődésének megértése szempontjából számunkra lényeges.

Fejtsük hát fel egy kissé.

A meghatározás szerint a nyelv emberi jelenség. Valóban az, mégpedig alapvetően és kizárólagosan emberi. Beszélünk néha egyes állatfajok (pl. hangyák, méhek) „nyelvéről“ is, de azt csak képletesen érthetjük, idézőjelben. Mert ezeknek a jelzéseiből éppen az a mozzanat hiányzik, amely a mi nyelvünkben legjellemzőbb és legemberibb: hogy jelzéseink (azaz mondataink) jelekből (szavakból, ragokból stb.) vannak szerkesztve. Igaz: a kotlóstyúknak sajátos jelzése van annak közlésére, hogy csibéinek ennivalót talált, s ezt a kicsinyek meg is értik. De ebben a „mondatban“ nincs olyan elem, amelyik külön arra

utal, hogy „ennivalót“, s külön arra, hogy „találtam“. Sőt: nem is egyértelműen közlés, mert benne van a felszólítás is: „Gyertek, egyétek!“ Az állati jelzés tehát tagolatlan; csak az emberi jelzések tagolhatok fogalmi gondolkodást tükröző jelekre. Sőt még az emberi alkotású egyéb jelrendszerek sem tagoltak, csak a nyelv az. Ha a párhuzamként sokszor említett közlekedésrendészeti táblákat nézzük, ott is azt látjuk: a „Megállni tilos“ és a „Megállni kötelező“ jelzésben aligha fedezhetjük fel a tartalmilag közös „megállni“ elemet; s ezek nem is hasonlítanak jobban egymásra, mint bármelyikük — mondjuk — a „Csúszós út“ jelzésre. Tehát nem tagolhatok, nem bonthatók fel fogalmakat tükröző kisebb elemekre.

De a nyelv nem pusztán emberi, hanem társadalmi, a társadalomban élő embereké. A nyelv születésénél már ott van a társadalmiság, amint a társadalmiság születésénél is ott bábáskodik a nyelv. Engelstől tudjuk: az embert épp az emelte ki a többi állat sorából, hogy a természetben készen talált eszközöket elkezdte felhasználni, majd átalakítani, azaz megismerte a munkát; de ennek kitervelésére ki kellett fejlődnie gondolkodásának; s az így bonyolulttá vált tevékenység társadalmi megszervezésére gondolatközlő eszközt kellett alkotnia. Munka, társadalom, gondolkodás és nyelv egymással dialektikus kölcsönhatásban keletkezett és fejlődött tovább, a mai napig is. A beszéd ma is társas tevékenység; s a nyelvnek minden eszköze (szava, szerkezeti formája) csak olyan értékben használható, amilyenben a társadalom rögzítette: az asztalt nem nevezhetem széknek, sem mukrisznak, csak asztalnak, mert így értenek meg a többiek. Vagyis a nyelvet az ember csak úgy használhatja, mint társadalomban élő ember, mint valamely nyelvközösség tagja, az adott közösség szokásainak megfelelően.

A nyelv még nem beszéd, csak eszköze a beszédnek. A szavak, ragok, szerkesztési szabályok magukban és maguktól nem jelentenek gondolatközlést, csak eszközéül szolgálnak. Mint említettük: tulajdonképpen jelek. Minden nyelvi eszköz a valóság valamiféle elemének, mozzanatának a jele. A kabát szó a használati tárgyak egy fajtáját jelöli, a kutya szó az élőlényeknek egy csoportját. Mindkettő a valóság egy-egy jelenségtípusára utal. Ha a de vagy a hanem kötőszót vizsgálom, a vele jelzett ellentétes viszony mögött megint a valóságot találom: a dolgokon belüli és az események, lehetőségek közötti ellentétet, amit gondolkodásunk csak tükröz, s nyelvünk e szavakban rögzít. A -ban, -ben