Irodalmi Szemle, 1966
1966/5 - FIGYELŐ - Tolvaj Bertalan: Dőlt vitorla (Illyés Gyula új versei)
forma. Amikor a jugoszláviai Híd egyik tavalyi számában először találkoztam az Üjévi ablak című, ablak alakúra kiszedett verssel, időbe tellett, amíg eligazodtam rajta. Valójában csak négy sorból áll: Ő — hány bukás, hány elsiklott néma oh, mennyi végső késő oh, mennyi hiábavaló oh, mennyi halál-tiszta szó. Ez a négy sor azonban csupán a négy ablakkocka és az egész ablak keretét adja, amely negyven ,,hó“-(pelyhet?) láttat, és kilencvenhat „oh“-t hallat a költő ablakán át, s e nélkül a szópazarlásnak tűnő formai kuriozitás nélkül (ez fogja össze Ugyanis éppen a vers érzelmi-hangulati-gondolati-f ormai egységét) érthetetlen volna. A kötetnek ez az első verse, s formai szempontból ez az egyik véglet. Átmeneti formát képez jó néhány olyan költemény, amely a négyzettől kezdve a téglalapon és körön át egész a kehely alakig a geometria és tárgyalakzatok minden lehetséges változatát képviseli, ami ugyan legtöbbször nem más puszta nyomdatechnikánál, szim- metrikára törekvésénél, de sok esetben a bizarr formának köze van a tartalomhoz is. (Ez azonban Illyéssel kapcsolatban annyira igényes téma, akárcsak páratlan költői nyelvének „rendhagyó“ hangtana, hogy külön tanulmányt érdemelne; nem fér bele ennek az ismertető méltatásnak a kereteibe.) A másik véglet a prózavers, amelyről eddig minden kritikusa említést tett, s maga Illyés is szól róla a bevezetőben: „A magyar lírának megvan az ereje s a szerencsés helyzete, hogy egyformán figyelheti, ami bárhol jelentkezik a határain... Ez a határkérdés természetszerűleg hozza magával a vers és próza határának kérdését is. E határ hagyományos vonalainak megmozdíthatóságát.“ Illyés, nem kis kockázattal, elmozdította ezeket a határokat. Ennek eredményeként megszülettek a magyar irodalom legszebb prózaversei, olyan versek, amelyeknek semmi közük a „költőire pöndörített prózához". Lényege, hogy az egyszerűség a szemlélete. ízelítőül idézem a kötet legrövidebb prózaversét, a Korai sötétet. Az őszi ég gyors felhői elől ide-oda szökdel a hold, a réti kút hűlő vizében akarja látni magát, mielőtt elmegy, — elragadják! Makacs, nőiesen kitart, de már nem sokáig bírja. .4 kukoricalevelek fémesen verődnek össze. A tébolyult futás után az utolsó nyúl hátsó lábaira ül, fülel, s ahogy a katasztrófa közeleg, úgy merevül szoborrá. Kár, hogy hazai magyar költőink nem művelik ezt a formát. Költészetünknek ez egyelőre kétségtelen gyöngéje, pedig — amint az illyési példa mutatja — a prózavers időállónak s ezért korszerűnek bizonyult. Egy parányi kép ez abból a kozmikussá tárult illyési világból, amelyről ha azt mondjuk, hogy sajátos, nem mondunk sokat, sem újat, de amelyet éppen ez a kötet tárt határtalanná és végtelenné, olyanná, amilyennek tartjuk a világot természettudományi és filozófiai értelemben egyaránt. Az egyre erőteljesebb hold- ostromok kiváltotta költői filozofálás a mozgó világ dialektikus materialista koncepcióját fogalmazza meg egy tömör versszakban: Oh, megostromolt Égi Test, ki ott vagy s már nem vagy helyeden, ahogy te véges kezdesz lenni, úgy lesz a létünk végtelen. Amikor Illyés a létről elmélkedik, szinte kivétel nélkül a renddel hozza összefüggésbe, a lét nála mindenekelőtt a rendet asszociálja, s mai világunkban is azt szertné látni: „a Lét, a Rend szabad összhangját." S e világ szű- kebb, emberi-társadalmi vonatkozású rendjét így képzeli el: Törvényt, de elevent, tehát hogy ne csapódjunk folyton össze, hogy részlet-igazát kiki illessze a közösbe\ úgy mégis: emberek maradjunk, ne vályog-vályú sarává meredjünk; atomok, atom magvakként kerengjünk; helytálljunk, mégis szabadon szaladjunk. A lét tegyen rendet, ne a halál! De milyen a még szűkebb rend: a magyar? Népe, nemzete új rendje? Ott találjuk a Mozgó világban. Mert a világ, természetesen, ezen a darabka földön is mozog. Ezt a bonyolultságában is fejlődő mozgást az elmúlt húsz évben magyar költő képszerűbben és megra- gadóbban nem fogalmazta meg. Ebből a költeményből úgyszólván nem lehet idézni, mert akkor az egészet kellene. Egyet csupán: a költő helyét ebben a mozgó kis világban, a népi egységben: Elek, vagyok. Más lettem, nem vitás. De nem! A régi sem halott! Más lettem s mégse más! Vagyis: hűség önmagához. Ez nála azt jelenti: hűség a néphez, a nemzethez. Nemcsak emberi, hanem költői magatartásának is ez a lényege, ami átsugárzik egész négy évtizedes költői pályáján, s ott találjuk
