Irodalmi Szemle, 1966

1966/5 - DISPUTA - Andics Erzsébet: Revízió alá kell-e vennünk Marx és Engels nézeteit az 1848—49-es forradalomról?

Ezekből a sorokból is kitűnik, hogy Marx és Engels — ellentétben Rapant állításával — az emigráns Kossuth bonapartista tévedései ellen folytatott legélesebb harc idején sem vették revízió alá 1848—49-es állásfoglalásukat sem a magyarországi nemzetiségek magatartását, sem a magyar forradalmat illetően. Az osztrák kormány politikáját: a nemzetiségeket szembeállítani a magyarokkal, ebben az időben is „ügyes fogásnak“ (geschickter Streich) tartották, amelynek célja a Habsburg-biroda- lom létének meghosszabbítása.

Bonapartista illúziók ebben az időben nemcsak a magyar, de a lengyel emigrációban is (lásd Czarforyski herceg híveit) ideigóráig tért hódítottak, mint ahogyan talajra találtak a különböző nemzetiségű emigránsok eléggé széles köreiben is. Marxék a bonapartista hangulatokat rendkívül károsaknak tartották, és a legnagyobb eréllyel léptek fel azok minden jelentkezésével szemben. Tudott dolog, hogy általában nem ismertek tréfát, amikor arról volt szó, hogy akár nyíltan ellenséges irányzatok, akár jószándékú, de zavaros kispolgári törekvések tudománytalan, tévutakra vezető elképzeléseikkel veszélyeztették a nagy világ- történelmi ügyet: a munkásosztály történelmi feladatának tudatára ébresztését, annak megvalósítására az utak és módok feltárását. Az ilyen esetekben Marx és Engels, teljes tudományos fegyverzetükben, személyi szempontokra való tekintet nélkül, megsemmisítő kritikával szedték ízekre a téves nézeteket, hamis illúziókat. Fellépésük a bonapartizmus kérdésében ugyancsak nem ismert kíméletet. Ezúttal sérti'Számlálták az ütéseket — ä la guerre — cortimé' ä la guerre —, amelyeket Kossuthra és általában a bonapartizmus híveire mértek. S hä e kíméletlen harc során egyes részletkérdésekben tévedhettek is, ennek jelentősége eltörpül, semmivé lesz amellett az alapvető igazság mellett, amelyet képviseltek. Mert ezúttal is nekik volt igazukľ

A III. Napóleon által hangoztatott és propagált „nemzetiségi elv“ népámltás volt, semmi köze nem volt a nemzetek tényleges önrendelkezési jogához. Nem a tényekből indult ki (ahogy Marxék megfogalmazták: „Valamely nép európai jelentősége, életereje semmit sem jelentett számára“), célja keresztül-kasul reakciós volt: befogni a kis népeket a nagyhatalmi versengés szekere elé, nevezetesen az akkori francia kalandor-külpolitika, III. Napóleon hódító törekvései szolgálatába állítani. Ezt leleplezni, tönkrezúzni, „a nemzetiségek ügyét egyszersmindenkorra elválasztani a francia ellenforradalom ügyétől“ — Marx és Engels elsőrangú feladatuknak tartották. A bonapartista „nemzetiségi propaganda" leleplezésének az írások: cikkek, levelek, vitairatok egész sorát szentelték. Ezekben nemcsak arra mutattak rá, hogy a bonapartista „nemzetiségi doktrína“ lényegében egybeesett a Habsburgok ellenforradalmi nemzetiségi politikájával, amivel a birodalom elnyomott népeit lépre csalták a forradalom alatt és után, hanem rámutattak ennek a reakciós manővernek a pánszlávista propagandával való rokonságára is.

Annak felismerését Marx és Engels részéről, hogy éppen a legszélsőségesebben reakciós erők és irányzatokk ülönösen hajlamosak arra, hogy a kis népek elkeseredését, de általában a nacionalista szűklátókörűséget, a revansiszta törekvéseket demagóg ígéretekkel a maguk hatalmi aspirációinak a szolgálatába állítsák, a nemzeti ellentétek felszításával a népeket véres bonyodalmakba taszítsák, és így a maguk népellenes törekvéseit győzelemre vigyék — ezt a felismerést valóban a legnagyobb mértékben előrelátónak és figyelmeztetőnek kell elismernünk: érvényességét az emberiség leg- újabbkori történelme az iszonyatos tények egész sorával erősítette meg. Hogy milyen katasztrófális következményekhez, anyagi és erkölcsi romláshoz vezet, ha valamely nép — esetleg önmagukban véve még olyan indokolt és jogos — nemzeti törekvései megvalósítását

— esetleg még olyan tényleges — nemzeti sérelmei orvoslását a reakciótól, annak győzelmétől várja, és nacionalista elvakultságában azt támogatja, azaz, ha valamely nép lehetőséget nyújt arra, hogy — Marx szavaival élve — „egy jött-ment kalandor erőszakot kövessen el rajta“, azt a közelmúlt eseményei alapján, a mi népeink — mind a magyar, mind a román, mind a szlovák nép — saját keserű tapasztalataiból kellett hogy megtanulja, és nem szabad, hogy egy pillanatra is elfelejtse.

Ezen a ponton az 1848—49-es forradalmak és az akkori nemzetiségi küzdelmek Marx és Engels, de ugyanúgy Lenin adta értékelése megszűnik tisztára történelmi kérdés lenni, és égető mai problémává válik. Gondolkoztak azon a tárgyalt szerzők, hogy mit jelent rehabilitálni — akármilyen jószándékból, a nemzeti múlt iránti még olyan őszinte tiszteletből — az együttműködést a reakcióval? Talán azok között, akik a közelmúltban hitelt adtak a nácik ígérgetéseinek, Horthy, Imrédy, Anto- nescu, Tiso nacionalista demagógiájának, nem akadtak szép számmal jóakaratú, de a nacionalista eszmék bűvköréből kiszabadulni nem tudó, félrevezetett, naiv emberek? Valameny- nyiünknek még élénk emlékezetében él, hogy a nemzeti kérdés terén űzött demagógia, a népeket egymással szembeállító politika milyen előkelő helyet foglalt el Hitlerék politikai fegyvertárában. Azonban a „divide et impera"