Irodalmi Szemle, 1966
1966/5 - DISPUTA - Andics Erzsébet: Revízió alá kell-e vennünk Marx és Engels nézeteit az 1848—49-es forradalomról?
Kétségbevonhatatlan, hogy Marx és Engels síkraszállása az 1848-as forradalmak mellett egyet jelentett épp olyan határozott és félreérthetetlen állásfoglalásukkal azok ellen, akik a feudális abszolutista hatalmakat támogatták. Nem szlávellenesség, hanem reakcióellenesség vezette Marxot és Engelst, amikor kíméletet nem ismerve ítélték el a Habsburgokkal szövetkező román és szlovák nemzetiségeket. Ismeretes, hogy a lengyeleknek, „Európa halhatatlan lovagjainak“ küzdelmeiről, hősies kiállásáról a saját és más népek szabadságáért, többet írtak, azzal többet foglalkoztak, mint a németek és magyarok forradalmi ténykedésével együttvéve. Pedig a lengyelek is szlávok! De a forradalmi elemet jelentették az akkori Európában, mind objektív helyzetükből kifolyólag — a lengyel királyság, a hatalmas cári birodalom legsebezhetőbb pontja, Achilles- sarka volt —, mind annál a különleges szerepüknél fogva, hogy fiaikat ott lehetett találni mindenütt a küzdők között, ahol a szabadságukért harcoltak a népek. Talán német felsőbbrendűség- és ebből fakadó szlávellenességből sürgetett Marx és Engels 1848—49-ben forradalmi háborút a cári Oroszország ellen, vagy mert előre látta, hogy ellenkező esetben a cár roppant seregeivel előbb-utóbb a forradalom hóhéra lesz? El akarták kerülni azt, ami 1849-ben bekövetkezett Magyarországon; a magyar forradalom vérbe fojtását a cári hatalom segítségével. Ezt Marx és Engels az egész európai forradalmi mozgalomra mért csapásnak tekintette. Magatartásukat az a történelmi tény szabta meg, hogy ebben az időben az orosz cárizmus volt Európában a legintaktabb feudális-abszolutista rendszer, és egyben az összeurópai reakció leghatalmasabb hátvédje: „az európai reakció nagy tartalékhadserege... 1789-ben, 1805-ben, 1830-ban és 1848-ban.4' Hogy Marxot és Engelst az egyes nemzetek megítélésénél mennyire egyetemes szempontok vezérelték, azt szemléltetően mutatja, hogy amikor a forradalmi mozgalmak megindulása Oroszországban és gyors térhódítása a múlt század 60—70-es éveiben lényegesen megváltoztatta a helyzetet, a legnagyobb várakozással fordultak Oroszország felé. Ugyan hová tűnt akkor állítólagos germán nacionalizmusuk, azaz más szóval szlávellenességük? Az eljövendő oroszországi forradalom érlelődését a legnagyobb figyelemmel kísérték, és tudományos előrelátással megjövendölték egész Európa fejlődésére kiható jelentőségét. Marx és Engels 1848—49-ben azért ítélték el olyan élesen a monarchiát lakó, főképp szláv nemzetiségek „fekete-sárga lelkesedését", mert ők a Habsburg-birodalmat már ekkor idejét múlt, pusztulásra ítélt, az európai fejlődést a legnagyobb mértékben gátló állam- alakulatnak tartották, felbomlását, végleges felszámolását halaszthatatlan feladatként sürgették. Ha ebben a kérdésben türelmetlenek voltak, akkor azért is, mert tisztában voltak azzal, hogy „a mocskos, gyalázatos, aljas és gyűlölködő Ausztria, Európának ez az ugyancsak „beteg embere" mindenekelőtt azzal tudta létét meghosszabbítani, hogy állandóan szította az ellentéteket a birodalmat lakó nemzetek között." „Az osztrák monarchia — volt Engels véleménye —, ha fenn akar maradni, váltakozva ki kell hogy játssza egymás ellen a különböző nemzetiségeket.“ Figyelmét az sem kerülte el, hogy a Habsburg-dinasztia különös előszeretettel nyomja el a gyengébb nemzeteket, ezek pedig Ausztriában a szlávok voltak. Marx és Engels az egyetemes haladás és e népek legsajátabb érdekei elleni bűnnek tartotta, hogy 1848—49-ben közös forradalmi ösz- szefogás helyett a Habsburg-ellenforradalom fegyveres támogatásával vélték nemzeti törekvéseiket megvalósítani. Ostorozták ezeknek a népeknek a rövidlátását, azt, hogy komolyan vették „az osztrák hivatalos ellenforradalom fogadkozásait". Mint ahogy később is elítélték az osztrák birodalmat lakó egyes nemzetek részéről megnyilvánuló nacionalista szűklátó- körűséget, „provinciális önzést", a dinasztia ígérgetéseivel szembeni hiszékenységet. „Az osztrák birodalom élettartamának titka éppen ez a provinciális önzés, amely minden népet azzal az illúzióval vakít, hogy elnyerheti szabadságát, ha feláldozza más népek függetlenségét" —, Irta Engels. Amint látjuk, Marx és Engels élesen elütő, mondhatnánk, homlokegyenest ellenkező véleményt vallott a Habsburg-kormányzat „alkotmányosságáról" és a szlávok, nevezetesen a szlovákok iránti jóindulatáról, mint teszi ezt Daniel Rapant idézett cikkében. Kell-e külön bizonyítani, hogy a történelem kinek adott igazat? A nemzetiségek viszonylatában is elmondhatjuk az osztrák kormányzatról, hogy „ámulatba ejtette a világot hálátlanságával“. De Ausztriának ez a „hálátlansága" az 1849—49-ben őt tűzön-vízen keresztül támogató nemzetiségekkel szemben előre látható volt, és vakság volt azt nem észrevenni. Nemcsak azért, mert a történelem folyamán mindig pórul jártak azok, akik a zsarnokságtó! várták szabadságukat. A nemzetiségi vezetők, akik 1848—49-ben erre a végzetes útra tévedtek, egyáltalában nem mérték fel a konkrét európai konstellációt, a hatalmi erőviszonyokat, Ausztria tényleges helyzetét. Tekintettel a cári Oroszország terjeszkedési törekvéseire.
