Irodalmi Szemle, 1966

1966/5 - DISPUTA - Andics Erzsébet: Revízió alá kell-e vennünk Marx és Engels nézeteit az 1848—49-es forradalomról?

Mozogtak a skatulyák ..„E különös forradalom számára jellemző, hogy nem kell semmilyen reakciónak, semmilyen restaurációnak jönne, hogy megtagadja.“ „A forradalom ösz- szenótt az arisztokráciával... ez az arisztokrácia elnyeli a forradalmat.“ Mináč együttérzéssel idézi Štúrt: „A forradalmár urak és a világgá kiáltott liberálisok mindenekelőtt a nemesség és ezen belül elsősorban az ún. mágnások akaratát keresték". Kossuth szájába ad egy soha el nem hangzott kijelentést: .,az egész hatalmat az arisztokráciának kell a kezébe vennie.“

Tehát a magyar forradalom Mináč szerint tulajdonképpen a magyar arisztokrácia manővere: reakciós, soviniszta szemfényvesztés volt. Egy nevezőre veszi a forradalom hőseit és hóhérait. Számára mindegy: Kossuthról, Csá- nyiról, Szacsvayról van-e szó, vagy a császári és cári csapatok sereghajtóiról, gróf Zichy Ferencről, báró Jósika Samuról, gróf Dessevffy Emilről. Nem vesz tudomást arról, hogy a magyar nép 1848—49-es harcai a magyar társadalom egymással szembenálló osztályainak a küzdelme is volt: nemcsak az országot elnyomó Habsburg- abszolutizmus, hanem1 a feudális intézményeket körömszakadtáig védelmező magyar nagy- birtokos arisztokrácia ellen is folyt, mépedig életre-halálra. Nem vesz tudomást az osztályokról s azok küzdelméről egy adott nemzeti társadalmon belül, nációk, fajok egymás ellen irányuló harcát látja, éspedig örök jelenségként. Hogyan lehetne másként értelmezni azt a gondolatmenetet, hogy ami a szlovák-magyar ellentéteket illeti, mindmáig „a sebek nincsenek behegedve. A nemzeti antagonizmus makacs növény. Ha nem beszélünk róla, az még nem jelenti azt, hogy nem létezik... A gyűlölet belekerült a vérkeringésbe; ez majdnem mitológiai gyűlölet.

Ha ehhez hozzávesszük mindazt, amit Mináč ködösen gomolygó stílusában a szlovák nép tragikus „magányosságáról", örök „őrlódésé- ről", másrészt „a nagy szláv sovinizmus“ „történelmileg igazságos" voltáról, az egyházi iskolákról mint „a szlovák nyelv utolsó sáncairól", a szlovákok egykori antiszemitizmusának indokoltságáról stb. ír, valamint annak „önérzetes" hangsúlyozását, hogy ő, Vladimír Mináč a nemzeti kérdésben máig „nem jutott el az objektív szemléletig“ — akkor talán sikerült némi képet adni arról, hogy eszmefuttatásai milyen szinten mozognak. Daniel Rapant- tal összehasonlítva, Mináčnak mindenesetre van egy nagy mentsége: tájékozatlansága a legalapvetőbb és közismertebb történelmi tények vonatkozásaiban is.

Nézzük meg közelebbről az állítást, hogy Magyarországon 1848—49-ben nem forradalom

zajlott le, még kevésbé polgári forradalom. Ez az állítás homlokegyenest ellenkezik mind a történelmi tényekkel, mind a kortárs Marx és Engels leghatározottabban kialakult véleményével.

1825-től, de főként a 30-as évek legelejétől kezdve az ország- és megyegyűlések, társadalmi egyesületek naplói, az akkori sajtó és gazdag poltikai irodalom, az osztrák kormány- szervek idevonatkozó bizalmas okmányai, a besúgók jelentései ugyanúgy, mint a kortársak megemlékezései, nagyarányú és elkeseredett küzdelem képét tárják elénk Magyarországon a polgári fejlődést akadályozó feudális-abszolutisztikus intézmények eltakarításáért és a polgári fejlődés útját egyengető liberális reformokért: lett légyen szó a jobbágyok örök- váltságáről, új adó- és váltótörvényekről, hitelintézetek létesítéséről, a nemzeti ipar fejlesztéséről, vasútépítésről, folyamszabályozásokról, a városok igazagtásának demokrati- kusabbá tételéről, büntetőtörvénykönyv bevezetéséről stb. stb. Ha minderre és magának az

1848-i forradalomnak a vívmányaira rá is nyomta a bélyegét a nemesi liberalizmus felemás volta és következetlenségei — kétségtelen, hogy a jobbágyság eltörlése, a rendiség felszámolása, a törvények előtti egyenlőség, a polgári képviseleti rendszer, a felelős magyar minisztérium alapvetően polgári vívmányok voltak, és élenjáró jellegük az akkori Közép- és Kelet-Európában vitathatatlan. Az 1848. márciusi alkotmány nem1 nemesi, hanem polgári alkotmány volt, amely nemcsak Bécs ellenállását váltotta ki, hanem a magyar főnemesség, az egyházi és világi arisztokráciáét is.

Említésre méltó tény, hogy Marx és Engels idejében is akadtak, akik a magyar nép szabadságharcát a magyar „főnemesi Araszt“, a „legarcátlanabb népelnyomók“ mozgalmának minősítették, és megtámadták Marxék lapját, a Neue Rheinische Zeitungot, amiért kiállt a magyarok mellett. Marx és Engels válaszcikke egyúttal frappáns felelet azoknak is, akik ezeket a vádakat napjainkban helyénvalónak tartják felújítani. „A magyar mágnások, az Esz- terházyak stb. mindjárt a háború megindulásakor dezertáltak és Ollmützbe mentek hódolatra s éppen a magyar hadsereg »fönemesi<t tisztjei a küzdelem kezdetétől fogva mindmáig nap mint nap árulást követtek el hazájuk ügye ellen.“ Amint kitűnik, Marx és Engels bámulatosan jól látták a magyarországi helyzetet. Hogy a magyar egyházi és világi főurak, a nagy „történelmi“ családok képviselői valóban szerteágazó és hatalmas segítséget nyújtottak az osztrák császári és orosz cári szol- dateszkának politikai, gazdasági és katonai