Irodalmi Szemle, 1966

1966/5 - HAGYOMÁNY - Jaroslava Pašiaková: Gömöri Jenő és a TŰZ

sabban ír az ankétban Kaissáké'król Balázs Béla: „Ez a magyar ifjú expresszionisták útja, akik a Ma körül csoportosulva különb-különb nevek alatt folytatják azt a nyelvújítást, melyet Ady és a Nyugat megindított. Olasz és francia futurista minták ihlették őket, de nem egyszerű utánzók. ... A magyar nyelv tollúk alatt a legsuhanóbb benyomásokat is felfogó legérzékenyebb lemezzé lett, a modern német irodalom nyelvénél különb, és egyértékű a franciával. A lehámozott epidermis nervozus érzékenysége, a látás plaszticitása és némi irodalomba oltott festői kultúra, ez az ö kvalitásuk mindenek előtt. Ennek a nagy külső érzékeny- .ségnek van azonban egy veszedelme is, melyet ez az „iskolává“ lett áramlat nem került el. Az, hogy kiszolgáltatja a lelket az impressziók prédájának. A lélek gyökere szakadt és irá- nyavesztett lesz a fellátott világ zuhatagában. Az eredmény kétség és anarchia. Egészben véve egy bomló és hitetlen kultúra eltévedt kétségbeesésének hangot adó. De ez az ő missziójuk és méltón fogják betölteni. Mert becsületesek és tehetségesek, és mert tagadásuk forró szenvedélyű és hatalmas. Kassák Lajos és Barta Sándor bizonyára a magyar irodalom legelső sorába tartoznak ..(1922. VI. 16.)

A fenti két szemelvény is világosan bizonyítja, hogy a Tűz és munkatársai élénk figyelemmel kísérték a háború utáni áramlatokat, főként az emigrációs irodalomban. És bizonyos mértékig rokonságot éreztek vele, ha nem is éppen azonosságot. A magyar irodalomról szóló ankétba — a szerkesztőn kívül — Falu Tamás, Lengyel József, Ignotus, Mihályi Ödön, Barta Sándor, Mácza János és Kolnai Aurél is bekapcsolódott.

A Tűz azonban figyelemre méltó irodalom- kritikai tanulmányokat is közölt. Komlós Aladár tollából például két hosszabb tanulmányt. Az 1922. VII. 30-i számban „Az utolsó kritiku sok“, az előző számban a „Szabó Dezső“ címűt. Ez utóbbiban Komlós Aladár kiemeli Szabó Dezső jelentőségét mint kétségkívül kiváló, eredeti, tevékeny és nyugtalan alkotóét a századforduló magyar irodalmában. Elemzi Szabó Dezső művészi és emberi attitűdjének alapvető elvét: „mély, következetes individualizmusát, minden vonzóerejével és veszélyével...“

Ezenkívül a Tűz a kortáxsi világirodalom jelentős alakjairól is közöl portrékat. Bennünket a legjobban Ligeti Ernő „Brezina, a szolidaritás költője“ című írása ragadott meg.

Talán sikerült szemléltetnünk, mennyire sokoldalú, terjedelmes és időszerű volt a Tűz programja — még az idő távlatából is —, és nemcsak magyar vonatkozásban. A különleges történelmi feltételek, a gazdasági és társadalmi változások közepette az első világháborút követő időszakban, az új középeurópai államokban a magyar inteligenciának két lehetséges útja volt: vagy elszigetelődni, vagy áthidalni a kontinuitás megszakadásával beállt bénulást új kapcsolatok létesítésével. A kapcsolatok keresése két úton haladt: egyrészt a természetes, hagyományosan egységes magyar nemzeti kultúra felé, másrészt a közép-európai államok kultúrájával kapcsolatos, alapvetően új, konstruktív viszonyok felé.

A háború utáni csehszlovák—magyar kapcsolatok szempontjából Gömöri Tűzét ilyen alapvető, konstruktív lépésnek tarthatjuk, a- melyet a mai napig sem haladott túl senki; olyan lépésnek, amely mind a magyar, mind a cseh és szlovák kultúra képviselőinek termékeny egymásra találásához vezetett.

Fordította: T. E.