Irodalmi Szemle, 1966
1966/5 - Lehocky Teréz: Siqqurratu
A részeg csúnyán névet: „Az, aki odafönt van“. Mármint a fenn való istenek. Az egész kocsma vigadozik a remek pofán. Csak aztán derül ki, hogy a bemondó egy senki, hiába volt rajta a hajóstisztek rojtozott köténye. A minap az „Eguti és Fiai“ bankháza a ki nem fizetett házbér fejében elvitte tőle a faajtót, amelyet mint bérlő köteles volt a házba hozni. Niláme a mama pultja mögül szemlélődik a vendégeken. Részegség elleni magokat árul. Bántódása nem esik, mert Su’azide vigyáz, hogy piszkos kezű ne illesse a lányát. Az anya jó szakember. Csal és hamisít. Persze fél. Ha rajtakapják a csalárdságon, a szé- zámpálinka vizezésén a papok ellenőrei, a csatornakoszba fojtják érte. így van kiírva Ur Nammu dupla szárnyas agyagtáblájára tizen- egynéhány cikkelyben. Sok a gondja szegénynek. A drága italt senki se issza. A sörök mennek: feketék, vörösek, azok is a gyengébből. Legtöbben az ócska, híg must-sört szopják, vagy a borseprőt, amiből untig elég 1 ka is, és mégis olyan tökrészeg lesz tőle valaki, mintha gurral* öntött volna le a torkán. Megtörténik, hogy föl se kel többé. Bizony, a komlón távolról sem lehet annyit keresni, mint a pálinkán. Először is: két-három vendég összeáll, s egy kából szívják a boldogító nedűt egyszerre, három szalmaszállal. Másodszor: a sör, amit a templommonopólium főzdéjéből kap, a méztől, fűszertől és miegyébtől, aminek a titkát el nem árulják, túl sűrű, és vízzel hamisítani, elegyíteni nem lehet. Már csak azért se, mert a jó sörtől a férfinép csak ritkán csiccsent be, és mindjárt észrevenné a huncutságot. Amíg Šu’azide fiatal volt, kárpótlásul vagy félelemből lefeküdt a pórul járt vevővel a gyékényre, de mióta kócos, kövér és nincs már szemöldöke, nem kell senkinek. Bizony, tünedezőben van a csillaga, hiába kint a cégér. A lakbérrel is adós maradt. Meg is fenyegette már a šangitu, a papnő, hogy kiakasztatja neki is az ajtót zálog gyanánt. Ugyan őmaga ide be nem rakja a lábát, tűz- halál jár a papnőre, ha vigadóba jár. De küldöncöket szalajt. Niláméval is üzent. „A dög — morogja —, a rima. Fél városra való bérházat szeretkezett össze.“ Mégis, mit lehet tenni? A jog az ő oldalán van. Az igazság nem ugyanaz. A zümmögés, krákogás, civódás agytompító zűrjében egyszer csak fölsivít az ajtócsengő. Üj vendég jött. Tehetős. Az övére fűzött erszényben nehéz šekelek csörögnek. A mindenit! * Szumer űrmérték, kb. hordónyi, azaz 120 l körül — Ä! — örvendezik Su’azida, ez aztán... Mi szél hozott erre, tamgarü? — Persze, sejti azonnal, miben sántikál a vén kujon. — Menj, hozzál kézmosásra friss vizet! — lármázik boldogan a lánnyal. — Vak vagy? Nem látódé hogy nagyúr jött? A tamgarűnak nincs kedve a teketóriához. — Megveszem a lányodat. Mondd az árát. — Hát... — húzódozik az anya —, nem olyan egyszerű. Tudod, én Mariannu-lány* vagyok, vašugannibéli.** Tiszt volt az apám, tudhatod. — Persze füllent. A tamgarü nem is veszi komolyan. így szokás ez. Ő se mondja senkinek, hogy jó pár évvel azelőtt iszapkotró volt és lábnyaló. Ha az apja felől kérdi valaki, azt vallja, hogy gyékénykosárban úsztatta őt egy rabitű,*** akinek nem lett volna szabad gyereket hoznia a világra. — No mégis, hány gyűrűsekéit kérsz érte? — Iskoláztattam. Nem közönséges leányzó. Művelt. Illemtudó. Ez az. Te már koros ember vagy — mondja nyomatékkal. Arra céloz, amit a titkolódzás ellenére is csiripelnek a verebek. Hogy Náibum a feleségétől azért vált el, mert az olyan szerelmet követelt tőle, ami férfiat- laná tette. — Szűz még a lányod? — Na hallod! — háborodik föl amaz. — Na, és neked van fiad, lányod? — Nincs — szűri a választ a foga közül. — Nem is volt? — Dehogyisnem. Meghalt. Hiába táncoltattam körülötte az Ea papot. Labartű, a vámpír kiszívta a vérét. Szóval, mégis, mennyit? — Mit is mondjak? Nekem is volt egy fiam, — adja az elszontyolodottat Su’azide. — Ner- gal**** vitte el egyenest a játékból a nagy ágyba. A férjem meg faképnél hagyott, mikor utána csak lányt szültem. — Ez se valóság. Fia volt, de kútba hányta csavargó ebek és varjak étkéül. Hajadonként esett másodszor is teherbe. Azt se tudta, kinek a magjából van az új csecsemő, de meghagyta. A maš-šabubu azt jósolta, hogy a lányka nagyra viszi. A tamgarü sürgeti: — Na, halljam, mit kóstál? — Minek viszed? Asszonynak? — Ne faggass, jó lélek! Mit tudom én? Majd elválik. Su’azide határoz: * Mitannu indoárja állam katonai arisztokráciájának a neve ** Mitannu fővárosa *** Szüzességre kárhoztatott főpapnő **** Halál istene
