Irodalmi Szemle, 1966

1966/4 - FIGYELŐ - Milan Kundera: Az örök vágyakozás aranyalmája (elbeszélés)

Ezért vagy egy héttel ezelőtt azt kellett neki hazudnom, hogy regisztráltam egy me- dikát. Martin elégedett volt velem, s kontaktusba lépésre ösztönzött. És ma ellenőrizte, mennyire jutottam.

— És mégis körülbelül, milyen színvonalú? Van legalább olyan... — behunyta a szemét, és a sötétségben valamilyen mérték után kutatott, aztán eszébe jutott egy közös ismerősünk:

— ... van olyan, mint Markétka ?

— Öh, sokkal jobb — mondtam.

— Ne mondd ... — csodálkozott Martin.

— Olyasmi lehet, mint a te Jirinád.

Az ő számára a felesége a legmagasabb mérce. Martint nagyon boldoggá tette, amit közöltem vele. Elábrándozott...

Sikeres kontaktusba lépés

Később bejött a büfébe egy kordbársony nadrágos lány. Odament a pulthoz, kért színes vizet, és ment meginni. Odaállt a szomszédos asztalhoz, a poharat a szájához emelte, és anélkül, hogy leült volna, ivott.

Martin odafordult hozzá:

— Kisasszony — mondta —, idegenek vagyunk itt, volna egy kérdésünk . ..

A lány elmosolyodott. Egészen szép volt.

— Nagyon melegünk van, és nem tudjuk, mit csináljunk.

— Menjenek, fürödjenek meg.

— Éppen ez az. Nem tudjuik, hol lehetne itt maguknál fürödni.

— Hát itt fürödni sehol sem lehet.

— Hogy lehetséges az?

— Van itt strand, de a medencéből már egy hónapja kiengedték a vizet.

— És a folyó?

— Azt kotorják.

— Akkor hová járnak fürödni?

— Ha járunk, akkor a hoteri tóra, de az legkevesebb hét kilométerre van ide.

— Az csekélység. Van autónk, elég, ha elvezet oda bennünket.

— Maga lesz a lodivod* — mondtam.

— Inkább autovod — javított ki Martin.

— Ha így, akkor már inkább autovodka — mondtam én.

— Autokonyak — mondta Martin.

— És ha a kisasszonyról van szó, legalább ötcsillagos — mondtam megint én.

— Egyszóval maga a mi csilla gképünk* Szójáték: a lodivod révkalauzt, az autovod gépkocsikalauzt, az autovodka pedig kalauz- nőt is jelent

be tartozik, ezért velünk kellene jönnie — mondta Martin.

A lányt zavarba hozta a locsogásunk, de végül is azt mondta, hogy akkor hát eljön, csak előbb még valamit el kell intéznie, azután haza kell ugrania a fürdőruhájáért; mi csak várjuk őt pontosan egy óra múlva ugyanezen a helyen.

Elégedették voltunk. Néztük, hogyan megy el, milyen szépen riszálja a farát és rázza fekete hajfürtjeit.

— Barátom — mondta Martin —, rövid az élet. Ki kell használnunk minden percet.

A barátság dicsérete

Azután visszamentünk a parkba. Megint szemügyre vettük a padokon üldögélő leánypárokat; itt-ott találtunk is egy-egy szemre- való lányt, de az nem fordult elő, hogy az egymás mellett ülő lányok mindketten csinosak lettek volna.

— Ennék valamilyen külön törvénye van — mondtam Martinnak. — A csúnya lány szép barátnője tündöklése által remél valamit, a szép barátnő viszont azt reméli, hogy a csúnya lány mellett még sokkal szebbnek fog látszani; a mi számunkra ennek az a következménye, hogy barátságunknak állandóan újabb és újabb próbát kell kiállnia. S én éppen azt becsülöm sokra, hogy sohasem engedünk szabad folyást az események fejlődésének vagy valamilyen kölcsönös versengésnek; a választás nálunk mindig udvariasság dolga; a szebbik lányt felkínáljuk egymásnak, mint két régimódi úr, akik sohasem tudnak bemenni ugyanazon az ajtón, mert nem akarják, hogy egyikük előbb menjen be.

— Igen — mondta Martin meghatottan. — Nagyszerű barát vagy. Gyere, leülünk egy kicsit, mert fáj a lábam.

A fejünket kényelmesen hátrahajtva ültünk szemben a nappal, s egy ideig nem törődtünk vele, mi történik körülöttünk.

A fehér ruhás lány

Martin hirtelen kiegyenesedett (nyilván valamilyen titokzatos erő sugallatára), és feszülten nézett végig a park elhagyott útján. Egy fehér ruhás lányka közeledett felénk. Már messziről, még amikor testének arányait és arcvonásait nem lehetett pontosan megfigyelni, különös, nehezen kifejezhető bájosságot, valamilyen tisztaságot vagy gyöngédséget vettünk rajta észre.

Amikor a leány már közel járt hozzánk, láttuk, hogy egészen fiatalka, már nem is