Irodalmi Szemle, 1966

1966/4 - FIGYELŐ - Milan Kundera: Az örök vágyakozás aranyalmája (elbeszélés)

lést kell végeznünk, azaz fel kell jegyeznünk jegyzetfüzetbe vagy az emlékezetünkbe (Martin rendszerint az emlékezetére bízza magát) azoknak a nőknek a nevét, akik megtetszettek nekünk, és akikkel egyszer majd kontaktusba léphetnénk.

A kontaktusba lépés, az már magasabb fokú tevékenység; azt jelenti, hogy egy bizonyos nővel kapcsolatot teremtünk, megismerkedünk vele, s hozzáférhetővé tesz- szük magunk számára.

Aki szeret kérkedően visszatekinteni a múltra, az a már megejtett nők nevére helyezi a súlyt; de aki előre, a jövőbe tekint, annak elsősorban arról kell gondoskodnia, hogy elegendő olyan nőismerőse legyen, akiket r e- gisztrált és akikkel kontaktusba lépett.

A kontaktusba lépésen túl már csak a tevékenység egyetlen foka létezik, az utolsó; s én, hogy Martinnak a kedvében járják, szívesen megerősítem, hogy azok a férfiak, akik csupán erre az utolsó fokozatra törekszenek, hitvány és primitív fickók, s a falusi labdarúgókat juttatják eszembe, akik hanyatt-homlok törnek az ellenfél kapujára, megfeledkezve arról, hogy a gólhoz (és még sok további gólhoz) nemcsak eszeveszett lövőkedv szükséges, hanem elsősorban alapos és becsületes mezőnyjáték.

— Gondolod, hogy valamikor eljutsz hozzá Traplicére? — kérdeztem Martintól, amikor már robogtunk tovább.

— Sose tudhatja az ember... — mondta Martin.

— Mindenesetre — mondta én — ez a napunk szerencsésen kezdődik.

Játék és szükségszerűség

Nagyszerű hangulatban érkeztünk a b.-i kórház elé. Fél négy lehetett. A nővérkét felhívtuk telefonon a portáról. Nemsokára jött is fehér köpenyben és kórházi sapkában; észrevettem, hogy elpirult, s ezt jó jelnek tekintettem.

Martin habozás nélkül átvette a szót. A lány közölte velünk, hogy hétkor telik le a szolgálata, tehát abban az időpontban várjuk Öt a kórház előtt.

— És a barátnőjével már megbeszélte a dolgot? — kérdezte Martin. A lány bólintott:

— Retten jövünk.

— Jó — mondta Martin —, de a kolléga urat nem állíthatjuk ismeretlen dolog elé.

— Hát nem bánom — mondta ä lány — bemutathatom maguknak; Božena a belgyógyászaton van.

Lassan ballagtunk befelé a kórház udvarára. Bátortalanul megkérdeztem:

— Ugye, még megvan az a vastag könyv?

A nővér bólintott, hogy meg, s méghozzá

itt van a kórházban. Fellélegeztem. Makacsul ragaszkodtam ahhoz, hogy először menjünk a könyvért.

Marton számára persze illetlenségnek tűnt, hogy nyíltan előbbre valónak tartom a könyvet annál a nőnél, akit be akarnak nekem mutatni, de sehogyan sem tudtam magamon segíteni.

Be kell ismernem, hogy nagyon szenvedtem az alatt a pár nap alatt, amíg az etruszkok kultúrájáról szóló könyv távol volt tőlem. Csak erős önfegyelmemnek köszönhetem, hogy mindezt tűrtem anélkül, hogy egyetlen arcizmom is megrándult volna; semmi szín alatt nem akartam elrontani a Játékot, mely olyan játék volt számomra, amelyet már zsenge ifjúkoromban megtanultam becsülni, és megtanultam alávetni neki minden egyéni érdekemet és kívánságomat.

Közben, míg én meghatottan nézegettem a viszontlátott könyvet, Martin a nővérkével folytatta a társalgást, s egész addig jutott, hogy a lány megígérte: estére kölcsönkéri kollégája víkendházát, mely itt van egy ugrásra, a hoteri halastónál. Mindnyájan nagyon elégedettek voltunk, s végre elindultunk a kórházudvaron keresztül egy kis zöld épület felé, ahol a belgyógyászat volt.

Egy nővér és egy orvos jött velünk szemben. Az orvos nevetséges nyakigláb férfi volt, s kétfelé állt a füle. Nagyon megbámultam, s amikor a nővér oldalba bökött, elröhögtem magam. Mikor már elhaladtak mellettünk, Martin hozzám fordult:

— Neked aztán szerencséd van, öregem. Ilyen gyönyörű nőt meg sem érdemelsz.

Szégyelltem bevallani, hogy én csak a hosz- szút néztem, így hát dicsérőleg nyilatkoztam. Az én részemről különben ebben nem volt semmi alattomosság. Ugyanis Martin ízlésében jobban bízom, mint a magaméban, mert tudom, hogy az ő ízlésének sokkal szilárdabb az érdeklődési alapja, mint az enyémnek. Szeretem a tárgyilagosságot mindenben, a szerelemben is, amelyet csak tévedésből tartanak a szeszély zárt birodalmának, így hát többet adok a szakértő, mint a dilettáns véleményére.

Valaki képmutatásnak tekinthetné, ha dilettánsnak nevezem magam én, az elvált férfi, aki éppen most meséli el egyik (természetesen egyáltalán nem egyedülálló) kalandját. És mégis: dilettáns vagyok. Azt is lehetne mondani, hogy játszom valamit, amit Martin