Irodalmi Szemle, 1966
1966/4 - FIGYELŐ - Monoszlóy Dezső: Két bemutató mérlege
mondták. Ez a további adósság a spanyol életformának és magának a spanyol költői nyelvnek szinte tükrözhetetlen adottságából származik. Bernarda Alba Garcia Lorca szerzői útmutatása szerint gazdag kulákasszony, ezzel szemben a komáromi színpadon, de tegyük hozzá: más közép-európai színpadokon is, szinte főnemesi attitűdben találkozunk vele. Persze nemcsak erről van szó. Az, ami a spanyol életformán belül talán még nem is mozog a rendkívüliség határán, a közép-európai színpadok dobogóján érthetetlen egzotikummá torzul. így válik azután a dölyfös kulákasszony amolyan fiók Báthory Erzsébetté, aki a maga vérbőségét a zárdakomplexum kegyetlenségé- ban tobzódja ki. Konrád József nagy buzgalommal, s komoly rendezői alázattal látott munkához, sikerült is a Schiller-bemutatónál magasabb rendű és egységesebb bemutatót komponálnia. Garcia Lorca igazi költői nagyságával, a spanyol életforma hű tükrözésével mégis adós maradt. A Bernardát alakító tehetséges Nagy Eszter bizonyára a rendező hatására értette félre szerepét. Az ő felfogásában a felfuvalkodott parasztasszonyból, akinek utolsó szava is az, hogy „csend legyen“, vagyis: ne szűrődjön ki semmi a falakon át a kajánkodó szomszéd- füleknek — rikácsoló bestia lett, aki végig- hangoskodta az előadást, de adós maradt azzal a fülledtséggel, a hangok gradációjának azzal a motiváló erejével, amely a készülő villámokat nem a naturalizmus hangszóróján, hanem a visszafojtott indulat művészetén át képes megsejtetni. Garcia Lorca darabjában pedig készülő viharról van szó. Némi általánosítással azt mondhatnánk, minden jó drámában így van ez, a komáromi Bernarda házában azonban olyan hamar csapkodnak a villámok, hogy nem is érünk rá megijedni. A darab másik két főszereplője, az öreg szolgálót, Ponciát alakító Bottka Zsuzsa és az Adélt játszó Petrécs Anni még csak tovább mélyítették azt az árkot, amely a teljes értékű Lorca-darab és a komáromi bemutató között tátong. Az öreg Poncia Lorca darabjában a nép, az élet, a természetesség képviselője. Ő az, aki a lányoknak hírt visz az aratókról, a búzatáblákról, a szerelemről, ő az, aki józanságra figyelmezteti Bernardát. A ház zárdái komolyságával szemben hangjának emberi csengése: fegyver. És éppen ezzel a természetességgel nem tud élni Bottka Zsuzsa. Az emberi tartalmat közvetítő egyszerűség nála a szerepmondás fejhangjaiba siklik. Adél, a darab további főalakja a zsarnokságot nem tűrő akarat angyala. Ő az, aki a rabságot jelképező botot eltöri, ő az, aki ifjú testét a szerelemnek áldozza, ő az, akin keresztül Loroa minden spanyol asszony nevében és minden spanyol nőért lázad. Ezzel a költő rokonszenvével cirógatott szereppel a fiatal Petrécs Anni minden dicsérendő igyekezete ellenére sem tudott teljesen megbirkózni. A szereposztás legnagyobb félreértése mégsem ő, és nem is a rutinos Nagy Eszter és Bottka Zsuzsa, akiknél helyenként a szép hang és a magabiztos mozgás némi kárpótlást nyújt, hanem az őrült nagyanyát, Mária Jozefát megszemélyesítő Lengyel Ilona. Alighanem részben a rendező hibájául lehet felróni, hogy amolyan spanyol Ágnes asszony lett belőle. S fiatalos mozgása, fiatalos hangja is bántóan és anakronisztikusan áttetszett a rosszul sikerült maszkon és az öregség egyéb rekvizitumain. A többi szereplőnek, a Magdalénát, Amáliát és Uartiriót alakító Ferenczy Anninak, Budiás Idának, Boldoghy Katának és Szentpétery Arankának (szolgálólány) kis szerepükön keresztül nem nyílt alkalmuk, hogy az előadást a kívánt magasságba emeljék. Szereplésük személytelensége jól beleillett az előadás átlagába, s ez a lehetőségükhöz mért teljesítmény dicséretnek is beillik. Összefoglalva az elmondottakat: bár Konrád József rendezése sok tekintetben felülmúlta a Schiller-bemutatóét, nem tudta áthidalni azt az árkot, amely a modern spanyol dráma és annak közép-európai átlagfelfogása között tátong. Végezetül pedig még annyit: a színház dramaturgiája rugalmasabban tájékozódjon a mai modern dráma felé. A klasszikusok, a naturalista és a realista drámák bemutatása mellett ne bánjon mostohán olyan nevekkel, akik a modern életérzés felé úttörőén tájékozódnak. Gondolok itt Dürenmattra, Beckettre, Albeere, Lonescora és másokra. A másik gondolat és tanulság a fiatalokkal kapcsolatos. Örvendetes ténynek könyvelhetjük el, hogy színművészeti főiskolát végzett fiataljaink igen hamar és eredményesen kapcsolódtak be a színház közösségébe. Jelenlétük és szerepeltetésük felfrissítette és megerősítette az együttest. Kár lenne azonban ebből olyan kizárólagossági konklúziót levonni, hogy a színház idősebb rutinosabb tagjai ezután már minden további fontos szerepből mellőzhetők. A MATESZ jövendő bemutatóinak sikere csakis a tehetséges fiatalok s a tehetséges „öregek“ összefogásától várható.
