Irodalmi Szemle, 1966
1966/4 - FIGYELŐ - Monoszlóy Dezső: Két bemutató mérlege
(Schiller és Garda Lorca a Területi Színház programján) Hevesi Sándor a dráma fejlődéstörténeté^ vei foglalkozva igen találóan állapította meg, hogy a nagy reneszánsz drámával szemben (amelynek sajátos és jellemző vonása, hogy csakis kész mesékkel dolgozik és sohasem eredeti kitalálással), a Lessing—Goethe—Schiller dráma lényeges változást jelent. Lessing Miss Sarah Sampsonja, Schiller Ármány és Szerelembe, Goethe Stellába. egészen új drámatípus, ahol a cselekmény nem reális történés, hanem az író által kitalált mese. Ennek az újításnak fejlődéstörténeti jelentőségét kár külön hangsúlyozni, legföljebb annyit tehetünk hozzá, hogy a helyes színházpolitika a klasszikusok ébresztésénél figyelemben tartja ezeknek a korszakokat elválasztó állomásoknak a meghangsúlyozását. A fentiekből következik, hogy a darab- választással eleve nem értettem egyet. Nemcsak azért, mert Schiller első, s talán legkevésbé sikeres drámájáról van szó, hanem főképpen azért, mert a Haramiák távolról sefri korszakválasztó mű, hanem egyszerűen csak a reneszánsz dráma folytatása. Némi túlzással azt is állíthatnánk, hogy a Shakespeare-drá- ma későbbi tükrözése. Nem az érett és újító Schillert, hanem a Shakespeare III. Richárd- jának köpenyébe kapaszkodó ifjút mutatja be. Gondoljunk csak a Haramiák első jelenetének monológjára és Shakespeare III. Richárdjának arra a jelenetére, amelyben Richárd elhatározza, hogy gazember lesz. A lélektani egyezés aprólékosan kimutatható, csak persze a hatásfok más. Ott egy világuralomra törő zseniszörnyeteg, itt egy feudális úrfi töprengéséről van szó. Abban is igaza van Hevesi Sándornak, hogy Lessing hamburgi dramaturgiája, vagyis az a törekvés, hogy az új darabokban a feltörekvő társadalmi osztály élete legyen kifejezve, tulajdonképpen csak száz évvel később az ibseni drámában valósult meg. Mégis úgy érzem, hogy már Schiller esetében is olyan darabhoz kellett volna nyúlni, amely az előbb jelzett újító tendencia felé mutat, vagy pedig a reneszánsz drámát vérbőbben továbbfejlesztő drámáiból kellett volna választani. A reneszánsz drámában az író és a közönség találkozása megtörtént már abban a pillanatban, amikor a darab címét kihirdették. A kész és forgalomban levő történetnek megvolt az az előnye, hogy erős hitellel rendelkezett. A mai néző számára azonban bizonyos rémdrámai elemek (amelyek lehet, hogy a szájhagyományok bizonyító erejébe kapaszkodtak) szinte lehetetlenné teszik a valóságos látást, s így lesz a darab egy kissé köl- tőibb és patetikusább Robin Hood-história, vagy egy erősen stilizált és kosztümbe bújtatott, Shakespeare-rel fűszerezett Jánošík- vagy Rózsa Sándor-mese. A rég halottnak hitt Maximilián Moor gróf föld alatti pincéjéből felbukkanva leginkább a Szentivánéji álom csodálatos lényeire emlékeztet, s inkább meseszerűen, mint tragikusan hat. S hogy így hat, ezért természetesen a győri színház vendégszereplője, Szilágyi Albert is elma-asztalható. S nemcsak ezért. Az előadás vontatott kezdéséért, Moor Ferenc előreexponált monológjáért, s alighanem azért is, hogy a második jelenet kocsmáző haramiái úgy tűnnek, mintha álöltözetbe bújtak volna. Hamisan görgetik a patetikus szöveget, amely- lyel sem mozdulatokban, sem hangszínben nem tudnak azonosulni. A „Történik Szászországban, a Cseh-erdóben" stb. szerzői utasítások itt valóban kulisszákká degradálódnak, színpadkép és játék ritkán ötvöződik egybe meggyőző erővel. S ha ötvöződik, az is csak olyankor történik, ha a Moor Károlyt alakító Dráfi Mátyás, vagy pedig az Amáliát alakító Thirring Viola van a színen, hozzájuk a kosztüm és a szöveg is egyformán illik, a többi szereplő álruhás civil a színpadon. Alighanem az egyébként szükséges húzások is hozzájárulnak ahhoz (a klasszikus betétekről és a túl hosszúra nyúló párbeszédekről van szó), hogy a darab valahogy kilúgozódott. A szerepek árnyaltsága, belső hitele a cselekményszerűség javára ugyan vesztett erejéből, de sajnos, az előadás még így sem lett elég cselekményszerű, így sem elég pergő. Tétovázó, lassan beszélő és lassan mozduló haramiák ülnek a színpadon. Egyiküket-másikukat szinte szeretnénk talpra segíteni. Néha a húzások félreértést is okoznak. Hogy csak egyet említsünk: amikor az öreg Moor gróf meghallja, hogy Károly fia a csatamezőn elvesztette életét, és a nagy felindulástól kimerülve álomba szenderül, házanépe azt hiszi. Monoszlóy Dezső Két bemutató mérlege
