Irodalmi Szemle, 1966
1966/4 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - Rudolf Fabry: Versek
csak a napot nem húzhatod le a viharfelhőkből protuberanciák szőrös szamárfülénél fogva. „Mi ezt kikérjük magunknak, a nap még nem jelent szabadságot“ — vélnék a gyerekek Píreában, ahol a higanyszál 35 fokot mutat. nagyobb dicsőséget a földnek * Részlet a ,,Ja je niekto iný“ című költeményből Ha rothad majd a föld s a szíve nem ver többé s az üszkös romok felett eltéveszti útját ha a föld alatti folyókban a holtak felpuffadnak s nyomtalan eltűnnek a halál vörös szalagjai előtt megállnak a sötét csendes búbánatok megáll a sűrű viharoktól ostorozott föld és senki sem jön már a halál fekete húsú nyitott könyvével a föld ölébe zárt tenger egyedül faldossa majd a magányt miközben a szél az utolsó élő rémülten süvölti egy berber zsoltárait Aztán a lehulló nap a virágárus megtér gyors lesz mint a hirkáni tigrisek állkapcsa egyetlen jajistenemre sem marad idő Az epével kent homlokú dörömbölő nap rozsdás csillagok és vörös vadak módján váratlan pillantban villanó erejével feltöri önnön mérhetetlen testét s kiront a sötétség szikraesőjéből Már hullanak az izzó rózsák akár a vihar szemei jeges sötétségbe mélyen s még mélyebben le egész a csendig s onnan is tovább a föld legmélyébe ahol az őrület gyomra dübörög és a szellő pelyhes koszorúi lánggal égnek Már rángatja a vérrokonokat a halál gyeplője már kopog a szörnyűség az ég köpenyén a homoksír-pusztákat szülő szörnyűség A királyok trónjához rontó múlt sugárzik a szakadékokból a fajtalanság fekélyeiből a váratlanul fellobbanó tűzből mely a falánk Hárpiánál is gyorsabban terjed az álmok erdejében s a levegő ágyaiban s az égbolt tükrében túlél minden időt
