Irodalmi Szemle, 1966

1966/4 - Duba Gyula: Valaki kopogott az ablakon

látta, hogy a lánynak csak kézitáskája van, kölcsönözte egyik tiszta flanellpizsamáját, hogy legyen miben aludnia.

— Most néhány percre kimegyek — mondta habozva —, szeretném, ha ágyban lenne, mire visszajövök.

A lány nem szólt, magához mérte a pizsamát, és néha furcsa szemmel rátekintett. Morvái felvette a télikabátját, fejébe nyomta pörge kalapját, és kiment. Lassú léptekkel a sarokig ment, félhangosan káromkodott, zúgott a feje, majd meg ujjongani szeretett volna, és tökéletesen belézavarodott, hogy mit kell most tennie. Őrültség, motyogta egyre, el kellett volna küldenem... A menyasszonya is eszébe jutott, de érezte, hogy most nem úgy szereti, mint amikor vele van, bizonytalanabbul és ködösen szerette, mint egy értékes tárgyat, mellyel mindig számolnia kell, de most nincs jelen. Megborzongott, ha arra gondolt, hogy éjszaka váratlanul betopanna, és ott találná nála ezt a lányt. Féltékeny a menyasszonya az utazásai miatt, és néha meg is értette őt. Vidéki tanítónő, ki tudja, hogy suttog neki a fantáziája róla meg az idegen városok ismeretlen lányairól és asszonyairól...!

Nyugalmat és közönyt erőltetett magára, amikor viszament. A lány már feküdt, ruháját a támlátlan székre rakta, csak a szeme és kendővel lekötött haja kandikált ki télikabátja prémgallérja alól. Vacogott. Hallhatóan víg ütemű futamokat kopogott ki összeverődő fogsora.

— Be van kapcsolva a hűtőszekrény — nevetett —, jól működik...

A szerkesztő enyhe bűntudatot érzett zilált életkörülményei miatt, érezte, hogy végre rendeznie kell életét, és első lépésként szenet kell vásárolnia.

Alig beszéltek aztán, mindkettőjüket megfogta a helyzet abszurduma. Minél hamarább túl kell esniük a lefekvésen. A szerkesztő is megágyazott magának, mogorván simogatta rózsaszín kockás dunnáját. A dunnát édesanyja készítette számára, saját kezűleg tömte meg, maga nevelte libák puha, fehér pihéjével, hogy meg ne fázzon a kedves fia abban a messzi, jéghideg nagyvárosban. Tapogatta Morvái a dunnát, és nagy tanácstalanságában azon töprengett, hogy eloltsa-e a lámpát, mielőtt levetkőzik, vagy kérje meg a lányt, hogy forduljon be a fal felé. Akkor eszébe jutott az ágy. Egészen megmerevedett. Torkon szorította a rémület. Az öreg ágyban, Fekete úr hagyatékában rövidek voltak a deszkák, és egy héten át lefekvéskor minden éjjel leszakadtak alatta. Éppen csak bebújt a dunna alá, amikor az ágydeszkák vad ropogással a padlóra estek, és a szalmazsák lesüllyedt az ágykeretben, mint valami léket kapott hajó a tenger vizében. így volt eddig minden éjszaka, most miért ne lenne így? Keservében szinte felnyögött... Eloltotta a lámpát, pokoli sötétségbe borult a kutyaól belseje, csak a lány két nagy szeme élt tovább emlékezetében. Levetkőzött, és olyan óvatosan feküdt le, mintha tojások lennének elrejtve a lepedője alatt. Mindhiába. Fekete úr átkozott szelleme felrobbantotta alatta az ágyat. Pokoli dör- düléssel, egyenként vágódtak a padlóra a deszkák, és mintha élnének, dévaj kedvvel még ugráltak is néhány ütemet. Könyökét alaposan beverte az ágykeretbe. Fájdalmában sziszegve szitkozódott.

— Mi történt? — kérdezte ijedt hangon, fojtottan a lány.

— Leszakadt alattam az ágy — mondta Morvái lemondóan, és lassan feltápászkodott a sötétben —, rövidek az ágydeszkák .. .

A lány felkacagott, aztán visszafojtotta nevetését, de tovább kuncogott. Morvái morogva megjegyezte, hogy ha már befogadta őt, legalább ne nevesse ki, ne vihogjon olyan ellenszenvesen, de érezte, hogy mindez hiába, s a lány tovább kuncogott. Sokáig mocorgott még, és egyszerre azt mondta, hogy már nem is fázik, és ez az eset az ággyal bűbájos dolog. És még azt is mondta, hogy régen nem élt át ilyen tündéri dolgokat ... A szerkesztő, aki közben megcsinálta ágyát a sötétben, moccanás nélkül, mereven feküdt a veszélyes deszkákon, és hallgatta kuncogását. Aztán a lány egyszerre elcsendesedett, pihegni kezdett, s néhány perc múlva halkan, egyenletesen lélegzett. Mikor már biztos volt, hogy alszik, cigarettára gyújtott, és sokáig hallgatta ütemes lélegzését. Próbálta elképzelni az arcát, ahogy alszik, hosszú lehunyt szempilláit, kócos haját. Mozogni nem mert, a lezuhanó ágydeszkák felébresztenék őt. Ébersége sem tompult, azt hitte, soha nem alszik el. Pillanatra csábító gondolata támadt, felkel, és megnézi, hogyan alszik a lény. Talán egészen puhán meg is csókolja. Aztán elvetette a gondolatot, és csak bámult ki makacsul az ablakon a szürkületbe.