Irodalmi Szemle, 1966
1966/4 - Ozsvald Árpád: Az árvaság kora (Vers)
az árvaság kora Ozsvald Arpád Ne hidd, a magány nem vigasztal, nem nyugtat a csönd se, hiába zárod az ajtód hét lakattal... Feküdtél a szérűk meleg, kemény földjén: rongyos kis Krisztus, apád is megtagadott. Kidobott magából az otthoni jászol, szelíd tehenek nyelve fésülte hajad. A büszke körtefa égi magasából lezuhantál, vér övezte szép homlokod, örök álmodozó, a kegyetlei idő vaskapujában tedd le tarisznyád, botod: emberséged sem védi már ősi fegyver, s a virág nem csak neked bontja ki szirmát! Tüzet csiholni két garami kővel, hinni a szikra mindenható erejében, tudsz e még? Este a kövek szentjánosbogár-lelkét élesztgetted, földre hulltak a csillagok. Értettél a madarak, bogarak nyelvén, de az értelem titkát el nem mondhatod. Mesevilág, gyermekkor, árvaság kora, a sánta hal pénzét szorítsa tenyered, a vak varjú tollát ne engedd soha el. Futottál volna az otromba csend elől a kis vörös róka három szál szőrével. A csend, a csend szívedre száll, mint a bánat. Almoktól terhes, fáradt, bús fejed szorítsd a tél jégvirágos ablakának... Beléd ivódott a föld minden hidege, téli ablak fagyott arca volt a táblád. Hunyorgó lámpaszemek megadón tűrték a kendős asszonyok esti mormolását. A tűz énekét az érti meg, ki leül a tűzhely elé, s nézi a tört venyigék kíntól görbülő, dactól pattogó hátát, a sárga lángok sunyi tigris-örömét, a nyers fába szorult vízcsepp-indulatot. Ki őrzi meg a vadvizek tisztaságát?! A tavaszi ég felhőt fürdet a tóban. Az aranykacsa háromszor mélybe szállott, a Nádszál kisasszony szép szemét kereste, a mélység nyugalmát, eltűnt csendvilágot, Syrinx szemérmes, hajlékony, könnyű testét, Kék párát lobbantó első nagy szerelmet. Aranypénzed: elvarázsolt békalencsék, otthonod: vízipók buborék-harangja, — emlék-gyürűkkel véded az ifjúságod.
