Irodalmi Szemle, 1966
1966/4 - Somerset Maugham: Menekülés (elbeszélés)
s ő még egy árva mozdulattal sem védekezhetett volna. A holland tudta, hogy az az átkozott bennszülött csak az alkalmas pillanatra vár, tudta, azért jött, hogy megölje, látta a szeméből; s belül az egész ember összetört. — De miért nem fordult a rendőrséghez? — kérdeztem. — Nem tudom. Azt hiszem, olyan ügy volt, hogy nem szerette volna, ha a rendőrség beleüti az orrát. — De hát mit vétett annak az embernek? — Azt se tudom. Nem árulta el. De a pillantása alapján, amikor megkockáztattam a kérdést, azt hiszem, valami szép, kövér, disznóság lehetett. Fogadom, tudta, hogy megérdemli, bármit csinál vele az a bennszülött. A házigazdám rágyújtott. — Folytassa — szóltam. — A hajókapitánya, azé, amelyik Szingapúr és Kuohing között közlekedik, a járatok szünetében a Van Wyckban lakik, és a hajó hajnalban indult. A holland ezt az időt találta alkalmasnak, hogy faképnél hagyja a fickót; a poggyászt a szállóban hagyta, és a kapitány oldalán leballagott a hajóhoz, mintha csak el akarna tőle búcsúzni, s amikor felszedték a horgonyt, ott maradt a fedélzeten. Akkorra már idegroncs lett belőle. Nem törődött semmivel, csakhogy a bennszülöttet lerázza a nyakáról. Kuching- ban elég bíztatónak látta a helyzetet. Szobát bérelt a pihenőházban, egy-két öltözet ruhát és néhány inget is vásárolt a kínai boltokban. De ahogy mesélte, nem bírt aludni. Egyre csak arról az emberről álmodott, és féltucatszor is felrialt, hogy kés szorul a torkára. Istenemre, megszántam azt az embert. Ahogy mesélt: remegett, és egész rekedt volt a hangja a rémülettől. Innen a pillantás, amire felfigyeltem. Ugye, emlékszik, mondtam már, hogy volt az arcán valami különös kifejezés, és kezdetben nem tudtam megfejteni, mi az. Nos, megvan: a félelem. Egy szép napon, ahogy ott üldögélt a kuchingi klubban, kinézett az ablakon, és látja, hogy ott kuporog a bennszülött. Találkozott a tekintetük. A holland össze- roskadt, elájult. Ahogy magához tért, első gondolata az volt, hogy menekül. Nos, ön is tudja, hogy Kuchingban nincs valami nagy forgalom, és csak az a hajó kecsegtette némi reménnyel, hogy gyorsan eltűnhet, amelyik önt is ide hozta. Hajóra szállt. Közben arról is meggyőződött, hogy az embere nincs ott a parton. — De miért éppen itt kötött ki? — Nos, útközben az a vén alkalmi teherautó vagy egy tucatnyi helyen lehorgonyoz a part mentén, és a bennszülött nem tudhatta pontosan, vajon a holland ezt a várost választotta-e, hisz csak akkor határozta el, hogy partra száll, amikor látta, hogy csupán egy csónak viszi szárazra az utasokat, és csak egy tucatnyi ember ül benne. — Mindenesetre elég jól érzem itt magam — mondta —, és elég egy pillanatnyi nyugalom, máris rendbe jönnek az idegeim. — Maradjon, amíg csak jólesik — mondtam. Itt jól érezheti magát, főleg amíg a jövő hónapban be nem fut a hajó, és akkor, ha kívánja, figyelni fogjuk azokat, akik itt szállnak partra. Majd elolvadt a hálálkodástól. Láttam, mennyire megkönnyebbült. Elég későre járt, és javasoltam, hogy térjünk nyugovóra. Bevezettem a szobába, és láttam, hogy minden rendben van. Kulcsra zárta a fürdőház ajtaját, és leeresztette a redőnyöket, bár közben megmagyaráztam, hogyt itt nem fenyegti semmi veszély, sőt, amint magára hagytam, hallom, hogy kulcsra zárja az ajtót, amelyet betettem magam után. Másnap reggel, ahogy a fiú behozta a teát, megkérdeztem, hívta-e már a hollandot. Azt mondta, hogy éppen most akarja őt szólítani. Hallottam, hogy többször is kopogtat az ajtaján. Furcsa, gondoltam. A fiú dörömbölt, de semmi válasz. Egy kicsit ideges lettem, felálltam, és én is bekopogtam. Akkora zajt csaptunk, hogy akár a holtak is feltámadhattak volna, de a holland tovább aludt. Rátörtem az ajtót. A moszkitóháló annak rendje és módja szerint össze volt húzva az ágy körül. Széthúztam. A hollandus tágra nyílt szemmel feküdt a hátán. Hulla volt. Egy kris feküdt keresztben a torkán, és nevezzen hazugnak, ha úgy tetszik, de esküszöm az élő Istenre, hogy igaz, egy árva karcolás nem sok, de annyi sem volt a testén. A szoba pedig üres volt.