Irodalmi Szemle, 1966

1966/4 - Somerset Maugham: Menekülés (elbeszélés)

Sommerset Maugham

menekülés

Megráztuk egymás kezét, és a kapitány sok szerencsét kívánt. Lemásztam az alsó fedélzetre, ahol utasok tolongtak, csupa maláj, kínai és dajak, s a tömeg utat nyitott a hágcsóhoz. Egy pillantást vetve a hajókorláton át, láttam, hogy a poggyász már a csónakban hever. Amolyan széles, esetlen alkalmatosságnak látszott a csónak, nagy, négyszögletes bambuszvitorlával, és zsúfolásig volt hadonászó bennszülöttekkel. Beverekedtem magam a csónakba; a benne ülők nekem is helyet szorítottak. Mintegy három mérföldre lehettünk a szárazföldtől, és makacs szél fújt. Ahogy közeledtünk a part felé, láttam, hogy a kókuszpálmák zöld tömege egész a partig húzódik, s a falu barna tetőit is felfedeztem közöttük. Az egyik kínai, aki tudott angolul, fehér bungalót mutatott, hogy az a megyefőnök székhelye. Bár a főnök nem tudta, pont hozzá készültem. Zsebemben ot lapult a neki címzett ajánlólevél.

Amint kiléptem a csónakból, és a csomagokat is lerakták mellém, a csillogó fövenyre, elfogott a magány érzése. Messzire sodródtam, Borneo északi partvidékének ebbe a városkájába, s egy kicsit fáztam a gondolattól, hogy be kell mutatkoznom egy vadidegen férfinak azzal a szándékkal, hogy az ő házában hálok, az ő ételét eszem, az ő whiskyjét iszom, amíg be nem fut az újabb hajó, hogy elszállítson a kikötőbe, utam céljához.

De ezek az aggályok nyomban szerte is foszlottak, mert alig értem el a bungalót, és küldtem be az ajánlólevelet, megjelent ő, egy izmos, pirospozsgás, vidám férfi, úgy harmincöt körül, és szívélyesen üdvözölt. Miközben a kezemet szorongatta, máris odakiáltott egy fiúnak, hogy készítsen italt, s egy másiknak is, hogy fogja a poggyászomat. Mentegetőztem, de félbeszakított:

— Istenem, nem is képzeli, mennyire örülök, barátom. Ne higgye, hogy ki akarom, seprüzni. Ellenkezőleg. Maradjon, amíg jólesik. Maradjon egy évig.

Nevettem. Félretette a napi teendőket, és megnyugtatott, hogy nincs semmi olyan dolga, amely nem várhatna reggelig, s végül beledőlt a nyugágyba. Társalogtunk, ittunk és megint csak társalogtunk. Amint a forróság alábbhagyott, nekivágtunk a dzsungelnak, és bőrig nedvesen tértünk vissza. Miután a fürdő és a tiszta ruha felfrissített, megvacsoráztunk. A nap kimerített, s bár a házigazda erőnek erejével rá akart venni, hogy akár késő éjszakáig is folytassuk a társalgást, kénytelen voltam megkérni, engedje meg, hogy nyugovóra térjek.

— Jól van hát, de előbb megnézem a szobáját, hogy rendben van-e minden.

Tágas szoba volt, mindkét oldalán verandával, s alig egy-két bútordarab, de volt

benne egy óriási ágy, s az ágyat moszkitóháló védte.

— Elég kemény ez a fekhely. Nem baj?

— Egy csöppet sem baj. Ma éjjel nem fogok hánykolódni.

Házigazdám tűnődve nézte a széles nyoszolyát.

— Egy holland aludt benne utoljára. Nem hallgatna meg egy vicces históriát? *

Én elsősorban aludni vágytam, de ő volt a házigazda, s mivel hébe-korba magam

is művelője voltam a humornak, tudtam, nem kellemes, ha az embernek van valami mulattató története, de nincs aki meghallgassa.

— Azon a csónakon jött, amelyik önt is hozta, az utolsó part menti járattal, bekopogott hozzám a hivatalba, hogy hol van itt pihenőház. Mondtam, hogy errefelé nem talál, de ha nincs hová mennie, akár nálam is megszállhat. Két kézzel kapott a meghíváson. Mondtam, szalajtson valakit a poggyászért.

— Ez minden, amit magammal hoztam — felelte.

Fényes, kis, fekete útibőrönd volt. Egy kicsit szegényesnek látszott, de ez az ő dolga, így hát kértem, menjen fel a bungalómba, én is jövök, mihelyt végzek a munkával.