Irodalmi Szemle, 1966
1966/3 - FIGYELŐ - Szergej Zaligin: Az Irtis partján
Sztyepan, az nem egyszerű dolog: meg kellene magyarázniuk, hogyan, miért! Ha oktalanul bántanak, azt az emberek nem bocsátják meg... Klaudia, milyen könnyekkel sírjak előtted? Csak már ne látná Sztyepan azokat a virágokat az ajtón és Olgát! S rá ne vesse magát Mityára, ha megint bejön ... — Felkészültél, Sztyopa? Az új életre? — kérdezte Sánta Nyecsaj. — Mehetünk ... Nyecsaj végigfürkészte a szobát, felkapaszkodott a kemencére: nem maradt-e ott valami. Kiment az udvarra. Mikor jött vissza, egy szöggel teli ládácskát szorongatott a kezében ... — Nézd csak, Sztyopa! Hát hogy felejthetted ezt itt? Lehet, hogy ezekkel a szögekkel fogod majd kezdeni az egészet! ... Én pedig, hogy tudjad, magam ajánlkoztam, hogy kiviszlek az állomásra. Magam én! Valakinek csak ki kell vinnie, s ha már így van, mért ne vigyelek ki én? Szomszédok vagyunk. És barátok. Egy pillanatra elhallgatott, majd megkérdezte Mityától: — Mondd csak meg nekem, megbízott elvtárs, hogy kulák-e és a nép ellensége-e Sztyepan Csauzov partosdi paraszt? — Nem — mondta Mitya. — Csauzov nem igazi kulák. — Hát akkor miért küldöd őt igazi száműzetésbe ? — Átépítjük az egész életet, Nyecsaj elvtárs. És az emberek két ellenséges táborra oszlottak: az egyik: „velünk“, a másik: „ellenünk“. De vannak, akik a két tábor között ingadoznak. Aki pedig középütt áll, azt valamilyen buta véletlen ide vagy oda taszíthatja. Hát ez ilyen eset. — És saját magadat valamilyen buta véletlen miatt elküldenéd az isten háta mögé? Magadat, nem Csauzovot! Hogyan esne az teneked? Tönkretenni a magad életét? — Én nem félek, Nyecsaj elvtárs... — felelte Mitya. — Attól se félek, hogy, mondjuk, megölnek a kulákok, vagy ami még rosszabb, hogy a szovjet hatalom tévedésből kuláknak minősít, és száműz. Ahol gyalulnak, ott forgács is akad. Én becsülettel szolgálok az ügynek. „Nézd csak, milyen legény ez a Mitya?“ — gondolta Sztyepan, no milyen: erre már nem felelt magának. Klaudiára nézett. Klaska a fejkendője alól, mely a szemöldökét is majdnem eltakarta, Mityára vetette a tekintetét. — A becsületről beszélsz?! A becsületet igazsággal szokták kiharcolni, nem pedig gazemberséggel! — A gazemberség az, Klaudia Petrovna, ha valamit magunknak, személyes meggazdagodásunkra teszünk. De ez: harc az örömteljes jövőért. A maga könnyei az utolsó könnyek. Lehet, eltelik még vagy öt esztendő, s azután nálunk már nem lesz osztá'lyharc, igazság uralkodik majd mindenütt... Könny se hull többé soha! — Szépen mondod... — sóhajtott Nyecsaj. — Igen szépen. Csak az a baj, hogy nagyon sietsz. Azt ne nézd, hogy én ősz vagyok és sánta... Az ilyenek sokáig élnek; nem árt nekik se háború, se éhség. Élnek, és emlékezetükbe vésik az ígéreteket... Olga kiszaladt a tornácra Klaska félkendőjében, utána apróságai, melyik miben, a legkisebbik mezítláb ... Furcsa egy helyzet: Olga a házban marad, Csauzovékat pedig már viszik is! De kérdés, meddig marad Olga is Csauzov házában? Sokáig aligha... Lehet, egy hétig. De lehet: csak egy óráig ... Bundás esetlenül ugrált ide-oda az udvaron. Láncra kötötték, hogy ne fusson a gazdája után. A kétlovas parasztszán készen állt. A szegényes poggyászt egykettőre feldobálták rá. Elindultak... A falubeli emberek a kapuban álltak. Egy asszony hangosan felzokogott, de túlkiabálták: — Ne sirasd az élőket, mint a holtakat! Hallgass, mert még beteljesül. A mocsáron túl is csak föld van! Megcsordultak a szerhák — először azon a tavaszon. A tetőkről jégcsapok figyegtek, és kövér esőcseppek potyogtak a jeges pocsolyákba. Csak csobbanásukat lehetett hallani. Kövesdi János (ordítása
