Irodalmi Szemle, 1966

1966/3 - FIGYELŐ - Monoszlóy Dezső: Pátosz a pátosz ellen

nurik azt is, miben nem tudtunk egyek lenni Földes Sándorral vagy Fábry Zoltánnal sem, holott felzárkóztunk politikai arcvonalukra. i>Ma a megváltó tömeg utáni vad vágynak — mondotta Peéry (s nem is ö, hanem áltála mindnyájan) —, folyton csak a végső perspektívát felvázoló fanatikiis hitnek a költészete, s az írónak szinte személyileg felelősségre vonó s így a tudományos történelmi materializmustól távol álló türelmetlen esztétika úgy tűnik fel, mint a szlovenszkói reakcióvalóságnak erős antitézise. Természetesen a dialektikus fejlődésben ennek megvolt a történelmi szerepe, bár az írók, akik ezt megcsinálták, sokszor nem jutottak tovább önmagukban, mint a polgár ellentétéhez. Nem jutottak el a világszemlélet és a konkrét élet szintéziséhez. « E sok negatívummal szemben alig lehetett valamit is pozitívumként felmutatni. Csak néhány érdeklődő példa akadt. Ügy láttuk,

úgy éreztük, hogy Sellyei József és Dömötör Teréz dokumentáris írásain és Morvay Gyula líráján érezhető már »a szocialista életérzésnek s világszemléletnek s a szorító szlovenszkói realitásnak az egymásrahatása«.“ (263— 264. o.)

A könyv tartalmához fűzött néhány megjegyzéssel főként az volt a célunk, hogy kiegészítsük Balogh Edgár igazságkereső gondolatmenetét, s hozzájáruljunk a jó ügyért mindig egész szívvel harcoló író portréjának megrajzolásához. Balogh Edgár publicisztikai és ideológiai tevékenységét közvetlenül Fábry Zoltáné mellett kell nyilvántartanunk a csehszlovákiai magyar művelődés történetében. A Hét próba az író életművének eddig legjelentősebb alkotása, olyan tanulságokat és igazságokat tartalmaz, amelyek ismeretére valamennyi csehszlovákiai magyar értelmiséginek szüksége van.

Monoszlőy Dezső ■ Pátosz a pátosz ellen

A költő, aki körül egyre zsivajgóbbá vált az élet fekete és rózsaszínű pátosza, a mindent elpusztítás és a mindent leegyszerűsítés hangja, ditirambusok, panegirikusok és himnuszok szövetébe kapaszkodik, megkomponálja a Himnusz minden időben című verseit, amelyekben a világ sötét pátosza s a költő angyali pátosza feleselnek. Ha nem így tenne, tovább dongna a pimaszság, nem lenne, aki varjakat döggé daloljon, nem dicsőülne meg a vér és a korom, döglegyek ennék meg a szőlőt, s eljönne a Zöld Angyal, eljönne a Vérugató Tündér, eljönne a Fekete Katona.

De vajon e sok rostú himnuszok fátyola megállíthat-e ilyen sereget, feltartóztathatja-e magát a Csonttörő Életet, hogy elmaradjon a megrongálásra ítélt rossz testek meghurcolá- sa? Aligha. Nagy László nem is hisz ilyen metafizikai csodában. De tudja és tudatosítja, s teljes joggal, hogy a pusztításnak, a sivárságnak, a leegyszerűsítésnek is megvan a maga dialektikája, s annál drámaibb ez a dialektika, minél fehérebb sereg áll a fekete seregekkel szemben. Ebben a küzdelemben természetesen a szépség megvallása nem kecsegtethet végső győzelemmel. De akárhogy is van: lerogyni nem szabad élve! Akik élve lerogynak, lemondanak arról a megváltásról, amelyet ki-ki magában hord, a költő az énekről, az ének megváltásáról.

„Hullt világokkal felcicomázva állok, a megváltóm csak az ének.“

Ebből a halálig tartó bizalomból sarjad a részgyőzelem reménye is.

„Az a győztes, ki mindig éhes.“

Ez az éhség nem más Nagy Lászlónál, mint az angyali himnusz zarándokútjainak vállalása, aki ezen az úton jár, zászlókat őrző hittel rendelkezik. Ha hátat fordítana ennek a vállalásnak, megfeketedne az ének, és megfeketedne a zászló.

„Soha engem sors ne tarts jól — a jóllakott dögvészes partján megfeketedik minden zászló“

— írja Asszonyfejű felleg című versében.

Az életnek ez a dualizmusa, a kívülről dübörgő és a belülről zengő pátosz egymásnak feszülése végigkísér az egész köteten. A Vérugató Tündér ciklusában ennek a dialógusnak az „epikája“ a bizakodó közbeszólás ívén végül is nosztalgikus hangba hajlik. Először a külső világ szólal meg:

„ ... Mert a torony a galambot, galamb a fészke kovás ganaját elunta, megutálta s a csendtől megőrült harangok bongni akarnak, noha lángban, hát majd viaszvirágként megolvadnak a fennkölt harangok, bronz-dizentéŕia befolyja