Irodalmi Szemle, 1966
1966/3 - DISPUTA - Ladislav Novomeský: Korforduló
séget, és nem ott, ahol a negyvenes évek liberalizmusa rámutatott, mi a szlovák nemzet, ellenségeit a tőlünk idegen nemzetek önzésében, a hatalomvágyó klikkek rosszindulatában láttuk, amelyek a kiváltságos nemzetek nevében durva terrorizmust gyakoroltak a szlovák nemzet felett. A mi nemzetünk, valahányszor a mostoha sors a falhoz szorította ... mindenkor erős vágyakozással és nagy reményekkel tekintett királyának trónusához, akinek nyomását nem érezte, de érezte a nagy nemzeti nevekkel dicsekvő személyek nyomását. Sőt nemzetünk nyilvánvalóan észrevette, hogy valahányszor e klikkeknek sikerült megnyirbálni a király hatalmát, mégpedig a nemzetek nevében, a nyomás és a tirannizmus annál elvi- selhetetlenebbül nehezedett rá ... Ilyen ösztönzés hatására Született mindjárt első dalom: A szabadság harangszavát / mos{ halljad meg testvérem, / míg újra el nem némítják / a nemzetek nevében. / Tehát az ének a nemzetektől félt, nem az Isten kegyelméből uralkodó királyoktól.“19 és ennek dallamára játszotta, húzta saját nótáját „az Isten kegyelméből uralkodó király“, s bizony nem más nótát játszott, csak a sajátját. S Mettemichhel húzatta, akinek államférfiúi bölcsessége abban rejlett, hogy intrikus módon elmélyítette az ellentéteket a birodalom népei között, vagy pedig ideiglenesen meghátrált a birodalom népeinek forradalmi követelései előtt; az uralkodóháznak csak egy célja volt: a birodalom egységének s a Habsburgok hatalmának megőrzése. Ha mindehhez valami más remények is fűződtek, ezek az uralkodót annyira sem érdekelték, mint a tavalyi hó, ha nem érintették az udvar hatalmi helyzetét. „A negyvennyolcasok" feltétlen tiszteletről tettek tanúságot, támogatást nyújtottak a királynak és császárnak, bár más céljaik voltak, és segítségüket a császár valamelyik előkelő dragonyosa úgy nyugtázta, mint „az igazi szálláscsinálók“ dicséretre méltó művét. Ramberg feldmarsall — feljegyzése szerint — Hurbant — vállát veregetve — így dicsérte: „Amit ön a mi császárunkért és saját nemzetéért cselekedett, valóságos apostolkodás számba megy e pogányok között“. Egy ideig eltartott, míg a császár emberei rájöttek, hogy szlovák szövetségeseik nemcsak a császárért fogtak fegyvert, hanem saját nemzetükért is. Az eredendő bizalmatlanságon kezdve, amelyet Windischgrätz magatartása testesített meg, a királyi biztosok kinevezésén keresztül, mindvégig, a felkelési akciók befejezéséig, nem is szólva a győzelmet követő időszakról, vörös fonálként húzódik az a nyilvánvaló tény, hogy 19 Ugyanott, 661—662. old. az ellenforradalom szemtelenül kihasználta a szlovákok segítségét. Míg „a császárért és a nemzetért“ viaskodtak, ellenforradalmi védnökük olykor hálásan nyugtázta segítségüket, amelyet a „császárért“ jelszó jegyében ígértek és nyújtottak nekik, de a szlovák program másik részéről akkor sem akart tudni semmit. Történetírásunk számára bizonyára hálás feladat lesz, ha alaposan megvilágítja az 1848— 49-es évek során a szövetségesek között kialakult kapcsolatokat, az udvar nézeteit és Szlovákiát illető szándékait, az ő oldalán küzdő szlovák és szláv felkelők aktivitását, s egyben követeléseiket is, amelyekért ezek a nemzetek síkraszálltak, s nemcsak azért, hogy nyilvánvalóvá váljon, mennyire helytelen volt választásuk, mennyire természetellenes, hiszen szövetségesük semmit sem nyújtott nekik, hanem azért is, hogy világossá váljék, mennyire ellenséges érzületű és elfogult volt irántuk az ellenforradalom, mert az oldalán küzdők öntudatának elmélyülésétől jobban félt, mint a vele szembeszálló forradalomtól, mely ugyan polgári forradalom volt, csakhogy élén az arisztokrata-nemesi vezetés volt túlsúlyban. Húrban szinte beledermedt, mikor Breznóba érkezése idején az ironikus Ján Chalúpka durva tréfát mondott neki Win- dischgrätzrôl, aki „talán mégsem kerekedik a magyarok fölé“, bár győztesként ült Budán. „... így keringenek a tréfás történetek a magyar mágnásokról, akik vén szakállát simogatják.“ Nem arról van szó, volt e valami alapja a tréfának. Am tény, hogy a provinciális képzelet is, bár ilyen csiklandós pikantériába öltöztetve, kifejezte az egymással szemben álló felek osztályrokonságát, s épp ezért közelebb álltak egymáshoz, mint a „barátok“, mert mélységess osztályellentét választotta el őket, a császári arisztokrácia és plebejus szövetségeseik ellentéte. Meg kell mondani, hogy a szlovákok és szlávok fellépését illető kételyeket, mikor ezek a népek az ellenforradalom mellé szegődtek, nem mi mondjuk ki, sem valamelyik utánunk következő nemzedék, mely okult már e természetellenes szövetség eredményein. S nemcsak Marx és kortársai bírálták felháborodva, bár igazságtalanul ezt az „eszetlen házasságot“.20 Maga a Nemzeti Tanács is komolyan 20 Egyébként is a marxista kritika egykorú publicitásának Szlovákiában nem volt semmilyen befolyása az események menetére. Nem akadt semmilyen feljegyzés, mely arra jogosítana fel bennünket, hogy akár Marx, akár Engels forradalmi óvásai és tanácsai, vagy a Neue Reinisdhe Zeitung bármiképpen is hatott volna az akkori mozgalmak 'befolyásos képviselőire. E kritikák csak később váltottak ki visszhangot, főképpen a Habsburg-