Irodalmi Szemle, 1966

1966/3 - DISPUTA - Ladislav Novomeský: Korforduló

ról és érinthetetlenségéről alkotott elképzelés, hiszen 1945 után még a mi nemzedékünknek is épp elég dolga volt velük, épp ezért mintegy csak nagy magasságból, a völgyet beárnyékoló csúcsok felett eltekintve láthatta a szabad és távoli látóhatárt, s csak ezért szólhatott oly lelkesedéssel, ahogyan senki más kortársai közül, és csak nagyon kevesen az őt követő nemzedékből.

Nem volt könnyű dolga, bár törekvéseiben nem gátolta őt az arisztokráciát és a nemességet illető kímélet, mert „ennek legnagyobb része elidegenedett tőlünk“, ahogy Jaroslav Pospišílnek1 panaszkodott annak idején. Nem volt könnyű dolga, bár e rétegek kiváltságai iránti közönye a későbbi nemzedékek szemében a demokratizáció szempontjából inkább előnyt, mint hátrányt jelentett. Bizonyára minden gondolatát a „népnek“ szentelte, hiszen annak érdekeit, gondolatait és érzéseit mindennek fölébe helyezte. Csakhogy „Uram Isten!“ — panaszkodik S. B. Hroboňnak — „ugyan ki tehet kedvére ezen embereknek! Jožko (Húrban) azt írja, hogy ő mindenben csak versengést, irigységet, haszonlesést, ellentétes érdekeket látott, s ez valóban így is van. Hiszen már az sem volna csoda, ha sok esztendei gyötrődés és fájdalmak után Libuša módjára így kiáltanék: „Nem törődöm többé ügyeitekkel, tegyetek, amit akartok, s válasszatok valaki mást.“ Ha közülünk akárki csak egy kicsit is kiemelkedik, mindjárt százan is megragadják, hogy visszarántsák a földre, és a sárba lökjék. Mit sem ér a legszentebb szándék. mit sem ér a köz javáért leghőbben lelkesedő lélek, mindez semmi, mindez nem kell, mindenki csak magára gondol, csak magát akarja. Agyamban keresztül-kasul kerge- tőznek a gondolatok: vajon lesz-e valaha valami ebből a népből?“2

A meg nem értés, mely kísérőjelensége talán minden új, nagy és szokatlan gondolatnak, üldözi Stúrt, és nemcsak a maga körében, de még intenzívebben a társadalomnak azokban a „csúcsaiban“, amelyek sokkal fontosabbak voltak számára, ahogy azt akkoriban — sőt a következő évszázadban — megérthették volna.

Maradjunk csak a szlovák irodalmi nyelv kodifikálásánál s az általa kiváltott különféle reakcióknál. Már magában véve Štúr (és Húrban és Hodža) döntését, hogy az egyik szlovák nyelvjárást irodalmi nyelvvé avatják, úgy kell értelmezni, mint jelentős demokratizáló ténykedést. Most nem is az a fontos, hogy szándékos és tudatos ösztönzés, a szlovák nemzeti

1 Ľ. Štúr 1841. október 28-án keltezett levele.

2 Ľ. Štúr 1845. szeptember 6-án keltezett levele.

ébredés folyamatának betetőzése volt-e ez (a valóságban más motívumoknak döntőbb szerep jutott), ám végső kihatásában az egész folyamatot aligha lehet másként értelmezni, mint demokratikus törekvést. Végeredményben annak idején ez tette életképessé, és erőssé, ez segítette az útjában álló akadályok leküzdésében.

„Mi valóságos tisztítótűzben vagyunk — írja Štúr Palackýnak —, ha csak csehül írunk, a nép számára, különösen a katolikusok számára, többnyire érthetetlenek vagyunk, ha pedig a mi szlovák nyelvjárásunkkal lépünk színre, a csehektől szakadunk el, ezt pedig meg nem engedhetjük... Mi már csak kitartunk a csehek mellett, s azt reméljük, hogy olykor ők is meglátják a mi állapotunkat, hogy ez is a köz javára váljék.“3

Nem értették meg őt a kortársak (néhány kivételtől eltekintve), s az utána következő nemzedékek sem, csaknem mindmáig, s abban a törekvésben, hogy egyesítse a különféle nyelvjárások sokaságát, a katolikusok és az evangélikusok táborát, s mindebből egyetlen Szlovákiát teremtsen a szlávok számára, csak „a csehektől való elszakadást“ látták, bár az öntudatra ébredt Szlovákia és a nemzet — ahogy ez ebben az évszázadban szemmel láthatólag meg is történt — a legjobb segítséget nyújthatta a cseh nyelvnek és a cseheknek.

„Mi nem cseh testvéreink iránti megkesere- dettségből választjuk a szlovák nyelvet, azért választjuk, mert benne látjuk szétzilált törzsünk szellemi felemelkedésének és egyesítésének legfőbb eszközét, mert benne látjuk felkelni összefogásunk fényesebb, tündöklőbb csillagát az előbbinél, melyet még fekete pontok és vonalak borítottak, mivel ez erőteljes, eleven nyelvjárás, és fiatalos, ahogy mi mondjuk, friss szellemünknek épp ilyenre van szüksége“ — írja Štúr Jozef Václav Staňkonak,4 s hozzáfűzi, mint nemegyszer ez előtt a levél előtt és utána is, s e sürgető és erősen hangsúlyozott szavak nélkül nem is érthetjük meg a szlovák nyelv érvényesítésének tényét: „Ha ti csak csehek vagytok, mindezt csak visszavonásnak tekintitek, de ha élni tudtok már az új szlovák szellemmel is, készségesen segítségünkre siettek, mint ahogy mi is segítenénk hasonló körülmények között. Viszályt csak az keltene közöttünk, ha ti makacsul szemünkre hánynátok, hogy elvetett törzsünket szellemileg fel akarjuk emelni, ami

3 Ľ. Štúr Palackýnak címzett, 1836. április 10-én keltezett levele. Štúr levelei.

* Ľ. Štúr J. V. Staneknek címzett, 1844. július 19-én keltezett levele.